Életem a görögökkel..avagy, görög felesége lettem

Ahogyan ígértem, a történet megjelent e-könyv, de nyomtatott könyv formájában is a Publio Kiadónál. Elég sokat dolgoztam a javításokon, még mindig tudnám javítani, de ki kellett végre az írást engednem a kezem közül. Mivel a nyelvtani és stilisztikai korrektúra drága mulatság, ezért majdnem tökéletes helyesírással:), de fergetes stílusomban lehet élvezni az irományt:) 

Most felötlik a kérdés azokban, akik olvasták a végét, mi lehet pluszban a könyvben? Őszinte leszek: majdnem semmi. Csak a javított szöveg van néhány naplórészlettel kibővítve. Az új olvasók viszont a történet végét csak akkor olvashatják, ha megveszik a nyomtatott könyvet vagy az e-könyvet a Publio Kiadó oldalán.

Közben simsi01 címjavaslata volt a nyerő, így ha megad nekem egy email címet, átküldöm neki a kész pdf változatot és a másik ígért műfordítást is.Többen sajnálkoztak azon, hogy ezt a blogot nem folytatom többet. Valóban, miközben a történetet írtam, az írásba is egyre jobban beleszerettem. Az bizonyos, hogy még fogok írni, de mivel most más jellegű könyvek, kiadványok elkészítésén dolgozom, ezért nem lesz ilyen kalandos iromány a közeljövőre betervezve.

Ha megérem és időm lesz..ötleteim, tapasztalataim vannak bőven..

Addig is, jó olvasást mindenkinek!

Link a könyvhöz

Nem is egyetlenegy papír, amit aláírva véget vetek mindennek, hanem kettő. Egy közöttünk lévő megállapodás és egy másik, egy kórházi..

Tavasszal újra munkahelyet váltok. Itt már amolyan otthonra lelek, legalábbis úgy néz ki. Nagyon sok évet remélek itt eltölteni. Vangelis betartja ígéretét és egyik délelőtt, a munkahelyemen csörög a telefon. Mikor felveszem, románul szólnak bele és elkezdenek kérdezősködni erről, arról. Mikor kezdek ideges lenni, akkor kibökik, A CÉG-től telefonálnak és látni szeretnének. Az önéletrajzi kivonatom pontosan fél éve került az asztalukra, ahhoz képest hamar döntöttek. Mikor bemegyek, nagyon izgatott vagyok, nagyon szeretnék ide bekerülni, ki ne szeretne? A céges interjú teljesen formális, mivel Vangelis ajánlott be, már el is van döntve, hogy felvesznek, csak éppen le akarják ellenőrizni, nehogy mégis teljesen hülye legyek. Egy hónap múlva kezdek. Ez azt jelenti, nincs szabadság ebben az évben, itt nincsenek kivételezések, itt minden megy, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, órapontossággal. Nem is baj, kit érdekel most a szabadság, úgysincs kedvem a folyton engem piszkáló anyósommal vakációzni, de Jorgosszal sem akarok semerre menni, nem mintha ő ilyen irányú kívánságát kifejezte volna..

Ez a kirándulás gyönyörű, de lelkileg már nem az, aminek lennie kéne. A szigetre nagyon sok zarándok jár. Nem is tudom, hogyan történik, hogy erre a szigetre esik választásunk, de most visszanézve annyira profetikus. Hisz ez az a sziget, ahol János evangelistának megjelent a látomás, amit a Biblia a jelenések könyvében ír le. Ez az oka a sok zarándoknak és a szigeten található Szent János kolostor létezésének.

A jövőből visszatekintve a múltba, azt hiszem, ez igazán a vég kezdete házasságunkban. Talán ez az első alkalom, hogy mindketten Jorgosszal feladjuk. Feladjuk a próbálkozást, az egymáshoz való közeledés igényének, erőltetett keresését. Itt látszik először, hogy vége, visszavonhatatlanul és csak idő kérdése. Az úton alig beszélünk. Szegény bátyámnak nem elég az ő baja, most még miattunk is rosszul kell éreznie magát, hisz látja, alig szólunk egymáshoz. Együtt megyünk szabadságra, de csak együtt nem vagyunk. Fizikailag együtt vagyunk, bejárunk mindent amit kell és ami érdekes, a kis utcákat, a kolostort, csodálatos képeket készítünk onnan fentről, a kolostor előtti parkolóból. Innen messzire ellátni a tengeren.

Végre elmegyek bátyámmal egy egész napos kirándulásra és látok valamit ebből az országból, amiből eddig csak a Pelloponéz félsziget pár faluját láttam. Jorgosz nem jön velünk, dolgozik, én kiveszek egy szabadnapot és elszaladunk egy egész napos hajóútra, az Athénhoz közel eső, három szigetre. Poros, Aegina és Hydra a cél, valamint pihenés, napozás a hajón, a szigeteken való gyaloglások után. Bátyám nem volt a Margit szigeten és a Szentendrei szigeten kívül más szigeten eddig, de Görögországban is először jár, így mindkettőnknek nagy élmény az út. Gyönyörű az idő, nagyon jól telik, a hajón napozunk. A szigeteken bejárunk, amit bírunk, a végén már csak vonszoljuk magunkat.

Ahogy az új évbe lépünk és telnek a hónapok, belém nyilall a felismerés, hogy 30 éves leszek az idén. Ez egy nagyon rémisztő gondolat számomra. Nem az éveim száma, hanem a helyzetem és az éveim számának a kombinációja. Többször eszembe jut a válás gondolata, de egyszerűen elszégyellem magam tőle. Még mindig magam hibáztatom és egyszerűen nem tudom, hogyan állnék anyósomék elé vagy a görög ismerősök elé, a válás elindításának terhével vállamon. Jorgoszt mindenki szereti, kimondottan szimpatikus ember a kívülállók számára és senki nem fogja érteni, mi a bajom. Sőt mi több, engem fognak hibáztatni. És akkor majd elkezdik Jorgosznak az „ugye, nem megmondtam” típusú dumákat. Ráadásul a volt szocialista országokból érkezett nőkről, amúgy is annyira rossz a vélemény ebben az időszakban... Meg hát mit csinálok utána.. hazamegyek vagy maradok..és … egyáltalán, ezeregy szorongató gondolat cikázik össze-vissza a fejemben, amiknek hatására félrehessegetem a válásról való elmélkedéseimet. Meg hát én Jorgosz nélkül? Annyira abszurd gondolat..szokatlan..ijesztő..egyenesen félelmetes! Ugyan férfiak voltak az életemben, de Jorgosz előtt nem volt más hosszabb kapcsolatom. Fogalmam sincs milyen egy jó kapcsolat. Otthon sem nagyon volt alkalmam látni, igaz nevelőapám jó napjain, nagyon szépen élnek Édesanyámmal, harmóniában és összhangban telnek a napok. No de a rossz napokon... Szóval nem tudom milyen igaziból egy jó kapcsolat, ezért nem is tudom, vajon nem-e én kívánok lehetetlent? Az állampolgárság kérdése? No az sem kismiska, még mindig sehol semmi és Jorgosznak minden évben alá kell írnia a papírt, hogy együtt élünk. Micsoda bonyodalom, micsoda kavarodás, minő idegbaj!

Megint a mindennapok. Reggel felkelünk, elmegyünk munkába, ő a központba, jobbra, én Agia Paraschevi-be balra. Délután valamikor hazaérünk, akkor én nekiesek a házimunkának, vacsorakészítésnek, esetleg másnapra való főzésnek, mosásnak, vasalásnak, ami éppen aktuális.

Mindent kell vasalni. A ruhákat a balkonon szárítom. A balkon külső felére, annak falával párhuzamosan, kötelek vannak kihúzva, amikre nagyon szeretek teregetni. Mindenki így tereget, ez a ház hátsó része, itt szabad. Az utcára néző főfalon nem szabad így kipakolni, de itt hátul mindenkinek lóg a ruhája, mikor valaki tereget, csak úgy illatozik az öblítő a levegőben. A görög háziasszonyok mind ugyanúgy mosnak, amennyire megtapasztalom később. Anyósom a fehéreket szigorúan előmosással és 90 fokon mossa, fehérítőpor hozzáadásával, a végén öblítővel. A színeseket már csak 40 fokon. Szépek is a fehér holmijai, ragyogóan fehérek. Nekünk otthon nem volt automata mosógépünk, akkor kezdtek megjelenni az üzletekben mikor én elköltöztem. Elég komplikált volt a mosás, Édesanyám egyszer beáztatott mindent egy éjszakára a kádba, másnap kimosta a géppel, majd az öblítést és a ruhák kicsavarását megint csak kézzel kellett elvégeznünk. Ehhez képest anyósom gépe egy álom, rögtön beleszerettem amikor ott laktam és első dolog volt a mosógép, mikor külön költöztünk. A mosási szokásait is teljesen átvettem, hisz tulajdonképpen tőle tanultam meg az automata mosógép használatát.

Hát az egyensúllyal nem állok túl jól. Sem a házasságomban, sem a lelkemben. Dolgozunk, hétvégeken pihenünk, összejövünk barátokkal, telnek a  napok, hol jól, hol rosszabbul. Jorgosz néha már egész nyíltan kifejezi nemtetszését bizonyos szokásaimmal szemben, mond egyszer egy olyat, amit annyira igazságtalannak, durvának és ízléstelennek érzek, hogy sosem felejtem el:

- Ti onnan származó nők nem elégedtek meg semmivel, minden fittyfene kéne nektek. Minek neked 3 fajta rúzs mikor egy normális görög nőnek egy darab bőven elég? Lásd Marthat, nem szokott ennyit szarakodni, van egy rúzsa és kész.

Ez teljesen elképeszt. Mi van? Honnan tudja, hogy Marthanak csak egy rúzsa van? (amúgy kizárt dolog, hogy csak egy legyen! Én kimondottan sportos típus vagyok, Martha meg a cicomázós fajta!) Meg miért van az, hogy pont azok a dolgok nem tetszenek most bennem, amikért megszeretett? Másrészt hogy képzeli, hogy engem egy olyan nőhöz hasonlít, akinek nem kellett mindezeken átmennie, amiken nekem? Mi közünk lehetne egymáshoz, hogyan is lehetne közös vonás bennünk? Martha soha nem kellett otthonról elmenjen. Az egyetemet Athénban végezte, majd mikor férjhez ment, felköltözött az emeletre. A szép új lakást nem egyedül kellett berendeznie, ő is és férje is nagyon sok segítséget kaptak jómódú szüleiktől. Értem én Jorgoszt, hogy szeretné, ha nekünk is olyan stílusos lakásunk lenne, de ha már engem választott, akkor vállalnia kell velem azt is, hogy mindig szerényebb körülmények között leszünk, mint azok, akik mindketten itt nőttek fel és a szüleik segítségét élvezhetik. Igaz, most nem is erről van szó, inkább rólam, a személyes dolgaimról, szokásaimról. Mert más vagyok. Igen más vagyok és ezért szeretett belém, ezért ragaszkodott hozzám és ez tetszett neki az elején. Most pedig ez nem tetszik.

Most-már igazán arra koncentrálok, minél hamarabb kihozhassam Édesanyámat. A rendszerváltás előtt több akadálya volt ennek, nagyon komplikált lett volna utaznia, mert felelős pozícióban dolgozott. A forradalom után hamarosan azonban egy olyan törvényjavaslatot fontolgatnak Romániában, melynek értelmében engedélyezik az 51 évet betöltött munkavállalóknak, a nyugdíjba menést. Nagyon sokat vacilálunk ezen, Édesanyám velem beszéli meg a kételyeit. Szerencse az új munkahelyemen van telefonálási lehetőségem, így anélkül, hogy túlzásba vinném, rendszeresen tudunk beszélgetni. Levelek helyett is csak faxolunk, úgy gyorsabb. Csak akkor írunk leveleket, mikor kényesebb témákról akarunk beszélni, mert még mindig bennünk él a frász, hogy telefonban nem szabad, valamelyik szekus lehallgathatja.

Az útlevélkérelem is simán megy és mindketten megkapják a beutazási turista vízumot. Igaz ez utóbbi nem annyira egyszerű, mert a rendszerváltás után hirtelen mindenki menni akar, így a görög követség, mint a többi is, alaposan megszűri az embereket, akiknek megengedi a beutazást. Rémes helyzetek vannak Bukarestben a konzulátusnál, már ez elég lenne arra, hogy az embernek elvegye a kedvét az utazástól. A Görögországból kapott meghívó levéllel kell sorban állni hajnaltól, vannak olyanok, akik már éjjel kiállnak, hogy elsők legyenek. Ugyanis a görögökre jellemző rossz szervezés égisze alatt nem adnak sorszámokat, vagy amikor mégis igen, azt úgy, hogy mások kapnak mások helyett, adják-veszik- csereberélik a számokat. Sokszor megtörténik, hogy olyanok, akik reggeltől ott állnak a kapu előtt, végül nem is jutnak be. Ez pedig rettenetes egy vidékről jött kérelmezőnek, mert másnap nincs ügyfélfogadás, csak harmadnap, így a szerencsétlen kénytelen szállodaszobát fizetni-ha nincs rokonság, és elveszíteni még két napot a fővárosban.

Az új évben a munkahelyi állapotaink megint változnak, először Jorgosz vált, aki egy picike könyvelői irodába kerül, ennek a főnöke, egyben tulaja és egyetlen munkavállalója, egy nála 3 évvel idősebb görög nő, Martha. Az iroda a központ egyik kis sikátorában van, egészen közel az Akropoliszhoz.

A nő nagyon érdekes. Nem szép, de van egy különleges stílusa és nagyon lezser, nyugis a természete. Az alakja telt, festett szőke a haja és mivel jól szituált, mindig nagyon szépen van öltözve, ruhái mind egyediek. Házasságban él, de rossz házasságban-jövünk rá hamarosan, és van egy 11 éves szép szőke kislánya. Az első évben próbálunk barátkozni, elmegyünk hozzájuk – gyönyörű családi házban laknak Athén egyik dél-központi negyedében. Az alsó emeleten Martha szülei, az emeleten ők. Még el is megyünk egyszer-kétszer kirándulni, de valahogy nem igazán talál a szó. Mi ketten nők nem nagyon csípjük egymást, nem tudom miért, de nem tudunk közelebbi barátságba kerülni. A másik pasi sem szimpatizál különösebben, de egy-egy kiruccanáskor jól érezzük magunkat együtt. Közöttük is sokszor van feszültség, úgy ahogy köztem és Jorgosz között is.

A karácsony és szilveszter rendhagyóan telik mindig Görögországban, teljesen másképpen ünneplik mint otthon. A tavaly már annyira vártam, azt hittem lesz egy nagy buli és táncolni fogunk, aztán nem lett semmi ilyesmi. Nem mintha rosszul telt volna, de teljesen másképpen, mint otthon. A tavaly is Nikoszéknál voltunk, az idén is oda készülünk szilveszterezni.

Karácsonykor általában a családtagok mindannyian együtt vannak. A karácsonyfát feldíszítik már december első napjaiban. Ennek alig lehet ellenállni, mert az üzletekben már novembertől megjelennek a karácsonyi díszek. A tavaly, az első együtt töltött Görögországi karácsonyomkor nem díszítettem fel a fát, csak 24-e délutánján, de végül az idén engedek a szokásnak. Minek is várjak vele, bárkihez megyünk, ott a karácsonyfa, az esti hangulatot a villogó égők annyira széppé teszik, hogy megkívánom. Nincs gyerek se, akinek el tudnám játszani a „Mennyből az angyal”-t december 24-n este, ahogyan azt nekünk a szüleink tették.

Otthoni életem továbbra is legjobb esetben semleges. Anyósómmal a kapcsolat problémás, Jorgosszal langyos - ha én hallgatok és észrevétlenül végzem dolgom, hevesen összekapós - ha valamiért szólok. Nehezen viselem az otthoni feladatokat, a háztartási munkákat, melyek csak az én felelősségeim. Kissé elegem van abból is, nincs más szórakozás mint barátokhoz vagy tavernába menni. A mozi is csak nyáron jöhet szóba, senki nem szereti a csukott területeket, kimondottan nyári szórakozás nálunk. Otthon nincs nevetés, nincs jókedv, úgy élünk egymás mellett, mintha legalább huszonéves, egymásra unt házasok lennénk. Megvisel a családom távolléte, az, hogy olyan rég nem voltam otthon, tulajdonképpen amióta végleg kijöttem másodszorra, ’88 tavaszán.

Milyen is az életem, most, hogy már javában dolgozom, a görögökkel?

A munkahelyemet szeretem és nagyon jó fejleményeknek nézünk elébe. A cég szervízrészlege elköltözik egy nagyobb épületbe, ahol minden részleg szépen el tud különülni egymástól. Viszont a jó fejlemények miatt érzett eufóriánkat nemsokára egy másik hír töri le, a főmérnököt leváltják. Túl jó ember, túl lágy, nem tudja kézben tartani a részleget, sok a lógás, senkit nem szid meg, senkit nem fenyít és sajnos ennek megvan a negatív oldala. Egy sokkal keményebb embert kapunk főnöknek. A költözés meglesz, az új hely nincs messze, továbbra is gyalog járhatok munkába, igaz 10 perccel tovább tart az út. Az új főnök nem kiabál, sőt, mindenkivel szépen beszél, választékosan, de sokkal keményebb mint a régi, szigorúan minden munkálatra felügyel és a kiadott munkát le is ellenőrzi. A szervíz részleget mégjobban szétválasztja szakterületekre, én stabilan a nyomtatóknál maradok. Új kollegák is jönnek, újakat vesznek fel, a cég egyre növekedik, nő a munka mennyisége, már nem vagyunk elegen, akik addig voltunk. Az én részlegemre egy kis alacsony, kövérkés srác érkezik, Babis, akiben túlteng a buzgóság és az erős versenyszellem, de nem a legjobban vett értelemben.

A cég ahová másnap bemegyek egy első interjúra, 10 percre van gyalog tőlem, a Messogion sugárúton található. Növekedőfélben lévő technikai cég, ők is személyi számítógépek és nyomtatók kereskedésével foglalkoznak, valamint éppen abban az időben hozzák be először Görögországba a Sun számítógép-rendszert. Egy négyemeletes saroképületben vannak az irodáik, nagyon szép minden, modern, csak akkor konyul le a szájam sarka, mikor átmegyek a szervíz részlegre, ahová az új technikust keresik. A szervíz bizony egy közeli sima tömbház-épület alagsorában van, alig két szoba, zsúfolva dobozokkal, műszerekkel, emberekkel, olyan mint bármely más ilyen jellegű hely végülis. De ahogy a főmérnökkel beszélek, szívembe derű költözik és tudom, fel fognak venni. Kölcsönös a szimpátia, "szerelem első látásra" jellegű dolog. A férfi apámmal lehet egyidős, jóságos, jóindulatú, kedves, csak szuperlatívuszokban tudok róla otthon majd beszámolni.

Sokat gondolkodom a dolgainkon. Rájövök, a fiatal görög férfiak modernek ugyan, de tudatalatt a családban látott példakép alapján cselekszenek. Jorgosz pedig miben nőtt fel? Szülei egyszerű emberek, anyja éppen hogy írni tud, de teljesen iskolázatlan, csiszolatlan, olyan, mint akkor volt, mikor faluról eljött. Csodálni való természetességgel fogadja el helyét és szerepét a családban, mint másodhegedűs, mint állandóra leszerződött Hamupipőke.

Ha magamba nézek, irigylem......

Irigylem, mert nem problémázik olyan dolgokon, amiken én szoktam. Nem akar semmi mást annál, ami van, nem is voltak igazán más álmai a férjhez menésnél, igaz eleinte kesergett, mert fiatalabb férfire vágyott, de aztán, nem tudom hogyan, megszerette apósom. Mikor is történhetett mindez, hiszen apósom olyan sok évig volt távol, a börtönben? Ki tudja..de az bizonyos, szereti. Látszik minden mozdulatán, ahogy az öregúrhoz szól, ahogy rendezi ruháit, cipőit, dolgait, ahogy főzés közben mondogatja mit hogyan szeret az ura, ez egy olyan magamagát feladó és önfeláldozó szeretet, amivel azelőtt személyesen nem találkoztam. Ez az amit irigylek tőle, ezt a tökéletes elfogadást, belenyugvást -megfeledkezem arról, hogy benne már nem ég a fiatalság nyugtalansága, mint bennem.

Végre egy jó hír: Jorgosz egyik nap azzal jön haza, az egyik kollégája révén talán én is elkezdhetem a munkát. A kollégát ismerem, szimpatikus ember, fiatal házas, már többször voltunk velük együtt tavernában, anélkül, hogy a barátság tovább alakult volna. Mindig csodálkoztam rajtuk: a férfi jóképű, csendes típus, a fiatal nő nagyon túlsúlyos, de kimondottan szép az arca és mindig rendkívül ápolt, jólöltözött, valahogy küsőre nem igazán egymáshoz illő pár. Jorgosz örömmel újságolja, a kolléga egyik ismerőse fiatal mérnök, aki Belgiumban végezte tanulmányait. Mivel férjem már többször beszélt a munkahelyi baráttal rólam és a lehetőségeimről, ezért ő végül Spiros-t, a szóban lévő mérnököt is megkérdezte, aki felajánlotta, hogy segít. Elmondása szerint Spiros nagyon együttérez minden külföldről érkező, friss diplomás mérnökkel, attól függetlenül, az illető milyen nemzetiségű. Azért érez így, mert neki nagyon nehéz volt Görögországba érkezése után, a munkakeresés és -találás. 1988-t írunk, még nem divatosak az északi országok egyetemei és kicsit gyanakodva néznek minden külföldön tanultra. Spiros egy kisebb cégnél dolgozik valahol nagyon messze, valami Treis Gefires (Három Hídak) nevű helyen.

Jorgosz valóban bekerül az irodába, de ott sem sokkal jobb a helyzet, nem igazán szereti, tiszta depressziós lesz, ahogy telnek a hónapok. De más munkát keresni, na azt nem. Nem értem miért nem keres senki munkát hirdetésekből, meg sem próbálják. Mindenki ismerős ismerősétől várja az elhelyezkedés kérdésének a megoldását, ez egy annyira bevett praktika, hogy kevesen térnek el tőle. Még akkor is ismerősökön keresztül vesznek fel embereket, ha bőven lenne hely vagy idő, nem így tenni. És mindenki állami munkahelyre szeretne bekerülni, még akkor is, ha ott kevesebb a fizetés. Mikor rákérdezek, akkor elmagyarázzák, hogy ott biztos az állás, nyugdíjig nyugodt lehet az, aki bekerül és mivel sokan vannak minden munkára, ezért nem is megerőltető. Hát én ahány állami irodát eddig láttam, nem sokban különböztek a romániai irodáktól. Eszem ágában nem lenne állami helyre menni, nem is fogok ott keresgélni, igaz, egyelőre semmi esélyem, mert ahhoz, hogy valaki oda bekerüljön, először meg kell szereznie az állampolgárságot, ami egy nagyon elhúzódó procedúra.

Március elején ülök buszra és indulok el megint, véglegesen beköltözni a hellének földjére. Az egy hetes megszorongatása Jorgosznak jót tett a lakásügynek, de nem az én kapcsolatomnak a görög családommal.

Ahogy megérkezem, rögtön ráérzek, hogy orrolnak rám. Már kezdem egészen jól érteni a görög konyhanyelvet, a görög könyvecskéimet folyton bújtam otthon is, így már cselezniük kell, hogy ne értsem miről van szó. Jorgosz nem köntörfalazik, ki is mondja, hogy a család nagyon, de nagyon rossz néven veszi, hogy "megzsaroltam" őket és nem volt türelmem várni.

Tessék???? Majdnem 6 hónap volt megint!! Meddig kellett volna várnom?? A végtelenségig? Minden lakásban találhatnak kivetnivalót és ez így mehetett volna addig, amíg én vagy Jorgosz megunjuk az egészet és valamelyikünk bedobja a törülközőt. Még csodálom is, hogy engedtek nekem és lekötötték a lakást - ez viszont azt jelenti, hogy Jorgosz érzelmei nem változtak, vagy ki tudja, a kötelességérzet? Ugyanis megtapasztalom, hogy annak ellenére, hogy a válások száma már itt is egyre növekedik, a család fogalma mégis szent. A feleséggel szembeni tisztesség megköveteli, hogy betartsák amit mondtak. A kifele mutatott képpnek mindig makulátlannak kell lennie.

Újra itthon. Otthonról. Igaz, az még nem otthon. Csak azzá kéne válnia. Mindenki kedvesen fogad, örülünk egymásnak. Eljárunk ide-oda, ismerősökhöz, unokatestvérekhez, mindenhol előjön a kérdés: na és, mikor utazol vissza? Grrrrr....

Nem mondom, hogy rosszul érezném magam, csak olyan fölöslegesnek, lógok a semmiben. Pótapám kedves, most nincs vele semmi baj. Édesanyám is, ő is, délelőttönként dolgoznak. Nekem igaziból barátokhoz sincs merre eljárni, mert mindenkinek megvan a maga élete, az emberek dolgoznak, gyereket nevelnek, el vannak foglalva. Az első napokban élvezem a lustálkodást, pihenést, besegítek a konyhába, igaz, ez nem az én kedvenc helyem. Olvasok sokat. Egy idő után kezd a hely szűk lenni. Nem bírok magammal, valamit szeretnék csinálni, túl fiatal vagyok ehhez az üldögéléshez. Időközben tél lesz, eljön a november.

Alig vagyok két hónapja Görögországban. Alig láttam valamit. De valami különlegeset érzek. A görögség elkezdi munkáját rajtam, bennem. Nem tudom mi az, amit éppen hogy antennáimmal észlelgetek. Valami, ami a levegőben árad itt és most és Athénban is. Egyszerű emberek között élek, olyan asszonyok mellett, akik éppen hogy olvasni tudnak, mégis ... van valami, ami fogva tart és ez nem Jorgosz szerelme, de nem is a ma nagyon divatosan "görög feeling"-nek nevezett reklám-valami. 

A rokonság már nagyon vár. A kocsival nem lehet felhajtani egészen a  ház elé, valami elképesztően meredek és szűk utcácskák vannak, amiknek a hangulata rögtön megfog. Jázmin és egyéb-, számomra behatárolhatatlan illatok terjengenek a levegőben, ételszaggal keveredve. Αnnyira, de annyira mediterrán minden, annak ellenére, hogy ez a falu semmiben sem emlékeztet a képeslapok faluira. Pár perc a központi térről a ház, de persze csomagokkal nem kellemes a felfele mászás. Apósom idős kora ellenére vár bennünket a terecskén és felkap ő is egy könnyű csomagot. A házuk egy háromházas épület-egységnek a középsője. A három ház egymással érintkezik, így a középsőnek, Jorgoszék házának, mindkét oldalsó fala a testvérházakhoz tapad. Később megtudom, a három ház valamikor egy volt, de miután apósom szülei kihaltak, a három testvér között elosztódott az ingatlan, majd mindenki elkülönítette a maga részét. Nem is baj, hogy kétoldalról védett a ház, ráadásul a főfala bennebb is van a másik két ház főfalánál, mintha kicsit bebújna. Védettsége miatt ez a leghűvősebb a három közül, ami nem elhanyagolható szempont nyáron, itt lent délen.

A július nagyon forró hónap. No nem szerelmi téren, ott langyosan fújdogál a szellő: Jorgosz minden második, harmadik nap jön haza és bár egyedül vagyunk a lakásban, mégsem kerül sor különösebb bolondozásokra. Jorgoszban nincs sok fantázia, ami a szerelmi légyottjainkat illeti, talán ő is ezt mondja rólam? Nem tudom, de a dolgok nem nagyon akarnak felforrósodni. Ő többnyire fáradt, aztán meg a dögmelegben nekem sincs kedvem nagy hancúrozásokhoz, hisz pár percen belül minden az emberre ragad, nagyon utálatos módon, így jobb minél hamarabb túllenni olyan dolgokon, amikor egymáshoz kell érni. Még az alvás is kínszenvedés egy ágyban, emiatt költözünk aztán be a franciágyba, hogy el tudjunk éjjel egymástól húzódni. A hálószobában van egy plafonventillátor is, az némi segítséget nyújt a nagyon forró júliusi éjszakákon. 

Fura, hogy Görögországban vagyok hetek óta, de nem láttam még a tengert közelről, de az Akropoliszt sem. Az ember valahogy úgy képzelné, a görögök süttetik magukat a napon, fürdenek a tengerben és az Akropolisz alatt lévő tavernákban lebzselnek nap mint nap. Na ehhez a fantáziaképhez képest, mintha egy más világba csöppentem volna. Meglepődve hallom, hogy a férjem, de a többi ismerős is, életében egyszer vagy ...egyszer sem voltak az Akropoliszon. Ha voltak, akkor is azért, mert az iskola elvitte őket. Ez valahogy nem fér a fejembe. Idővel ráérzek arra, hogy ez a tény is, mint annyi más, amit később fedezek fel, az ebben az országban jelen lévő irtózatos ellentétek egyike.