Újra itthon. Otthonról. Igaz, az még nem otthon. Csak azzá kéne válnia. Mindenki kedvesen fogad, örülünk egymásnak. Eljárunk ide-oda, ismerősökhöz, unokatestvérekhez, mindenhol előjön a kérdés: na és, mikor utazol vissza? Grrrrr....
Nem mondom, hogy rosszul érezném magam, csak olyan fölöslegesnek, lógok a semmiben. Pótapám kedves, most nincs vele semmi baj. Édesanyám is, ő is, délelőttönként dolgoznak. Nekem igaziból barátokhoz sincs merre eljárni, mert mindenkinek megvan a maga élete, az emberek dolgoznak, gyereket nevelnek, el vannak foglalva. Az első napokban élvezem a lustálkodást, pihenést, besegítek a konyhába, igaz, ez nem az én kedvenc helyem. Olvasok sokat. Egy idő után kezd a hely szűk lenni. Nem bírok magammal, valamit szeretnék csinálni, túl fiatal vagyok ehhez az üldögéléshez. Időközben tél lesz, eljön a november.
A november elseje az egyik kedvenc napom. Hihetetlen, de így van. A Halottak Napja mindig egy olyan nap, melyhez gyerekkorom óta kedves emlékek fűznek: ilyenkor általában már szállingózik a hó, sült gesztenyeillat száll a levegőben, az emberek tömegesen mennek a temetőkbe már déltől kezdve. Minden sír kidíszítve, gyertyákkal, valódi, igazi gyertyákkal, nem ezekkel a modern mécsesekkel, mint manapság. A virágot áruló cigányok a temetőkapuban ilyenkor jó vásárt csinálnak, mindig vannak olyanok, akik utolsó percre hagyják a virágvásárlást. A temető az alkonyati fényben, majd a leszálló téli estben olyan, mint egy titkos város, pislákol a sok gyertya lángja, az emberek halk beszéde, mint egy folyónak a morajlása hangzik a fülemben. Ilyenkor mindig rengeteg ismerőssel találkozunk, sokan hazajönnek külföldről erre a napra. Családtagok a síroknál futunk össze, nagy beszélgetések szoktak kialakulni. A református és a katolikus temetők itt nálunk olyanok, mint valami szabadtéri múzeumok, 500-600 éves sírok, fontos és híres emberek nyugvóhelyei, kiknek nevei az erdélyi magyarság történelmének lapjaira aranybetűkkel vannak bevésve. Szobrok a síroknál, igazi műalkotások, óriási, egekbe nyúló ciprus és fenyőfák őrzik az erdélyi magyarság álmát.
Ezt a napot még megvárom, aztán kihasználom a lehetőséget, hogy egyik ismerős Magyarországra utazik és elmegyek vele, bátyámat meglátogatni. Az utazás éjjel történik, elmondása szerint ilyenkor jobb vezetni, mert kevesebb a forgalom, de számomra annyira rémes, hogy a mai napig nem felejtem el. Jeges út, hóesés, kezdő vezető, aki retteg, nehogy elaludjon, folyamatos beszélgetés, teljesen kikészülök mire Budapesten bátyám másnap délelőtt átvesz.
Furcsa és egy rossz emlékekkel teli mini-fejezet kezdődik életemben, nem is emlékszem túl sok részletre, el akarom felejteni... Bátyám nem Budapesten lakik, hanem attól 40 km-re egy kisebb településen. Minden nap ingázik, két munkahelye is van, nagyon nehezen kezdi Magyarországi életét. A felesége egyelőre nem dolgozik, egyetlen dolog amivel foglalkozik, hogy este remegve vesse magát bátyám karjaiba és követelje a mindennapi szerelem-adagját. Már az első naptól kezdve nem érzem magam jól náluk. Ezzel a nővel nem talált a szó sohasem, jóval fiatalabb nálam, még mindig csak egy kislány. Teljesen felelőtlen és fel nem tudja fogni a helyzetünket, életünket, egyikünkét sem, az övét sem. De nem is érdekli, bármi gond van, az apja és bátyám intézik. Semmit nem tesz azért, hogy kényelmesebben érezzem magam, de a bátyámért sem sokat tesz, inkább mindent készen vár, még főzni sem főz minden nap, vannak napok, mikor a bátyám este hazaér és nincs felvágottnál egyéb a házban - még jó, hogy az is van... Nem is kellett volna odautaznom, de mostmár ott vagyok, hát maradok keveset. A házban hideg van és hogy ki tudják fűteni, csak a konyha és egy nagy szoba lakóképes, így nekem a konyhában lévő hevederen jut hely. Ez nem lenne baj, csakhogy át kell rajtam gyalogolnia annak, aki a fürdőszobába szeretne menni, ráadásul az ajtóknak olyan szörnyű rossz a szigetelésük, hogy minden áthallatszik. Semmi kedvem „otthon” tartózkodni, mikor sógórnőcske is ott van, annál inkább, mikor mindketten otthon vannak és a csaj mászik folyton bátyámra.
Már az első napokban kitalálom nagy okosan, hogy nekem dolgozni kell valahol feketén, így nem henyélek, nem érzem magam fölöslegesnek és van valami elfoglaltságom. Bújom az újságot és nagyon hamar találok egy kis tésztagyárat, a Szabadság hegy tetején, ahová felvesznek laskát készíteni. Többen dolgozunk ott nők, mind feketén, senki nincs sehová bejelentve. A munka elég nehéz, hisz egész nap lábon állok, de bírom, erős vagyok. Amit kezdek egy idő után nem bírni, az a többi része a dolognak, a körítés. Nagyon korán kezdünk a műhelyben, nekem reggel 5-kor kell elindulnom a lakásból, hogy a HÉV, metró és busz segítségével felérjek 7-re a hegyre. Du 4 felé befejezzük a munkát, ekkor levándorlok a városba. Soha nem megyek „haza” rögtön. Kihasználom az időt és bóklászom, ezt-azt megnézek, sétálok, moziba járok, bekapok valami gyors kaját, előszeretettel hamburgert az Örs vezér téri metróállomásban. Telefonálgatok Jorgosznak, nyaggatom a lakás miatt, visszautazásom miatt. Este 10 és 12 között érek ki minden este bátyámékhoz, hullafáradtan, nem sok étellel a gyomromban. Nem foglalkozik velem senki, sőt, jobb is, hogy így tesznek, csak Édesanyám aggódik és könyörög, menjek haza. Mikor esténként "haza"-érek, már semmire nincs erőm, csak egy gyors mosdásra és lefekvésre. Nagyon sokszor érek úgy a lakásba, hogy ők már alszanak és sokszor napokig nem is találkozunk. A napi 4-5 órás alvás, a megfeszített fizikai munka, a lelki nyavalygás, helyem nem találása és annak az érzése, hogy a dolgok nem mennek jól, megbetegít. Majdnem egyik napról a másikra, két hónapos Magyarországi tartózkodásom után, fulladásos aritmiás rohamaim lesznek, amikkel lehetetlen ezt az életstílust folytatnom. Felmondok, össze szedem cókmókom, elbúcsuzom bátyáméktól és hazautazom, Erdélybe. Ott végig futunk Édesanyámmal minden lehető kivizsgálást, semmit nem találnak, de az aritmiák nem szűnnek. Végül egy szívritmusszabályzó gyógyszert adnak, a Panangint, amit egy évig kell szednem és azt tanácsolják, nyugodjak meg, ne lelkizzek és ne kapkodjak ide, oda, legyek türelmesebb mert a bajom lelki eredetű. Ekkor már megint négy hónapja nem láttam Jorgoszt. Hetente legalább egyszer beszélünk telefonon, de kérdésemre a válasz mindig az, most-most, nemsokára meglesz a lakás, türelem, türelem. A végső kivizsgálásom után, mikor már minden kiderült és tudom, hogy nincsen semmi testi bajom, csak pszichés alapon van minden, elhatározom, tiszta vizet öntök a pohárba, hogy lenyugodjak.
Felhívom Jorgoszt és ultimátumot adok neki: ha egy héten belül nem kapok tőle zöld kártyát az utazásomhoz, akkor szakítunk és többet nem találkozunk, igyekezzen majd mindent nekem visszaküldeni, úgy ahogy még a cuccok becsomagolva vannak az ideiglenes raktárban, ahová betettük. Egy hét. Nem több, csak egy hét. Máris megnyugszom. Végre valami konkrét. Egy hét múlva tudom, balra vagy jobbra. És akkor élhetek. Élhetek egy olyan életet melynek van formája, körvonala, céljai és tartalma. Addig már kibírom. Az aritmiáim a gyógyszer és a telefon hatására majdnem teljesen eltűnnek, ez az a hét, amikor végre úgy alszom, mint valamikor régen, mikor Édesanyámhoz bújhattam kisgyerekként..
