Otthoni életem továbbra is legjobb esetben semleges. Anyósómmal a kapcsolat problémás, Jorgosszal langyos - ha én hallgatok és észrevétlenül végzem dolgom, hevesen összekapós - ha valamiért szólok. Nehezen viselem az otthoni feladatokat, a háztartási munkákat, melyek csak az én felelősségeim. Kissé elegem van abból is, nincs más szórakozás mint barátokhoz vagy tavernába menni. A mozi is csak nyáron jöhet szóba, senki nem szereti a csukott területeket, kimondottan nyári szórakozás nálunk. Otthon nincs nevetés, nincs jókedv, úgy élünk egymás mellett, mintha legalább huszonéves, egymásra unt házasok lennénk. Megvisel a családom távolléte, az, hogy olyan rég nem voltam otthon, tulajdonképpen amióta végleg kijöttem másodszorra, ’88 tavaszán.
Milyen is az életem, most, hogy már javában dolgozom, a görögökkel?
Úgy gondolom, úgy élek, élünk, ahogy a velünk egyidős fiatalok akkortájt, a 80’s évek végén. Reggel felkelek, lezuhanyozom, szépen felöltözöm és bemegyek dolgozni. Mondjuk olyan nagyon szépen nem csípem ki magam, nem volt soha túl nagy tehetségem a cicomához, mindig sportos voltam és most is úgy öltözöm. Különben is férfimunkát végzek, többnyire férfiak között mozgok, még ha akarnám sem tudnék szoknyában járni. Ezért a ruhatáram nagyjából sportos nadrágokból, nyáron térdig érő nadrágokból, farmerszoknyákból áll. Nagyon könnyen megeshet, hogy összekoszolom magam. Ugyan a munkám nem kimondottan mocskos, de néha bizony csavarhúzó és egyéb szerszám is van a kezemben, amivel meg kell nyitnom egy-egy nyomtatót.
A munkahelyen nincsen bizonyos időpontban szünet, sehol ahol Görögországban dolgoztam nem volt. Mindig egymás között megbeszéljük, már azok akik egymás társaságában szoktak ebédelni, mikor gyűlünk össze valamelyikünk helyén, hogy kajáljunk. Van aki otthonról hoz szendvicset, de legtöbben kintről rendelnek. Már akkor is sok a futárszolgálatos gyorsvendéglő a közelben, de van amolyan szendvicskészítős-tiropita-s (sajtos rétes-es) is, ahová sokszor kimegyünk venni ezt-azt. Senki nem ellenőrzi, mennyit vagyunk kint, de mivel a főnöknek az irodájából rálátás van a bejárati ajtóhoz vezető folyosóra és a recepcióra, ezért nem hiányzunk túl sokat sosem, mert tudjuk, hogy ő pontosan tudja, ki mennyit van távol. Ezt minden munkahelyemen szeretem, ezt az előlegezett bizalmat mindenkinek. Mindenkihez eleve úgy állnak hozzá, hogy feltételezik róla, nem akar lógni és a munkáját becsülettel fogja végezni.
Aztán mikor délután 5 óra körül hazaérkezek, vagy sokszor még ennél is későbben, nekifogok elkészíteni a vacsorát. Többször előfordul, hogy délelőtt anyósom nálunk jár és hoz ebédet. Ilyenkor elrendez dolgokat, sokszor olyasmikhez nyúl hozzá, amikhez én nem szeretném és nagyon is zokon veszem, de igyekszem nem túl sokat „nyafogni” Jorgosznak. A feszültség azonban nő és gyűl bennem. Ha vacsorát nem kell készítsek, úgyis ott van még a többi házimunka, nem szoktam hétvégére hagyni, csak a nagyját. Be kell vallanom magamnak, ezt a rutint eléggé unom. Nagyon hiányzik valami értelmes elfoglaltság a szabadidőben. Szeretném, ha hétvégén elmennénk kirándulni, de ez Jorgosszal lehetetlen. Meg úgy általában, a görög életstílus mellett, amit élünk, lehetetlen. Hiszen egész héten későn fekszünk le, Jorgosz még éjfél után kettőig is tévézik sokszor, így annyira összegyűl a fáradtság hétvégére, hogy hiába szeretnék felkelni korán, én is alszom legalább 10-ig, Jorgosz legtöbbször délig. Annyira változtatnék ezen, de ahányszor megpróbálom, nem sikerül. Egyszerűen képtelenség este lefeküdni időben, ha le is fekszem, biztos valaki fog telefonálni, még 12 előtt is teljesen normális, hogy valaki betelefonáljon. Hiába mondom Jorgosznak, kérjen meg mindenkit, 10 után ne zavarjanak, nem akarja, „szégyelli”, hogy mit gondolnak majd rólunk.
Hát mi a szöszt gondolnának, azt hogy pihenünk, hogy másnap dolgozni tudjunk!
Így hát a hétvégék mindig azzal telnek, hogy délig alszunk, vagy kávézgatunk, majd átmegyünk anyóshoz ebédre, délután meg vagy elmegyünk egy-egy haverhez, vagy ők jönnek hozzánk. Végülis nem rossz, de többre vágynék. Én valahogy úgy képzelném el, hogy hétközben otthon legyünk, este 10 körül pihenjünk és így majd hétvégére maradna energia elmenni kirándulni is néha. Azt is észreveszem, a velünk egyidős görögök nem ismerik a kirándulás fogalmát, úgy ahogyan mi azt otthon. Senki nincs az ismeretségi körünkben, aki arra vágyna, bepakoljon egy hátizsákba és elinduljon a természetbe – vajon csak a körülöttünk élő emberek ilyenek? Jorgosz biztosan nem akar, nem is megyünk soha ilyen jellegű kirándulásra együtt, pedig mindketten sportolók voltunk. A kirándulás az ismeretségi körünkben azt jelenti, hogy beülünk egy kocsiba és elmegyünk valamerre, messze vagy közel, lehetőleg tengerpartra és ott kikötünk egy tavernánál. Ott pedig órákig csevegünk evés közben, aztán evés után 10 percet sétálunk, hogy tudjunk emészteni. A görögök imádják ezt, tavernában vagy otthon, étel mellett összeülni. Én is szeretem, de kicsit nekem kevés, valahogy unom, hogy minden kiruccanásnak ez lesz a vége. Aztán meg mindenki fogyókúrázik! Mikor hazahívok hozzánk vendégeket vacsorára, akkor előre tudom, nagyon sokat maradnak. Elfogyasztjuk a vacsorát, majd az édességet, majd jöhet valami ital, esetleg kávé. Nagyon sokan este a vacsora után még kávét kérnek. Utána pedig órákig dumálunk. Persze én is jól érzem magam legtöbbször, de valahogy nekem több magánéletre van szükségem a görögöknél, nem ígénylem annyira a társaságot, annyi ideig, mint ők. Símán ellenék úgy is, ha egy hétig például nem találkoznánk senkivel, de az is jobban esne, ha a vacsorák nem öt órákat tartanának, hanem mondjuk hármat. Meg az sem zavarna, ha úgy is találkozhatnánk, ha nem evés lenne belőle, miért nem lehet például összehozni egy kártyadélutánt? Vagy egy bármilyen más délutánt, aminek ne az evéshez legyen köze?
Másik rettenetesen nehéz dolog, amivel küszködök, a WC papír. Hiába vagyok három éve Görögországban, nem tudom megszokni, hogy a használt WC papírt egy kis szemetesbe kell dobni mindenhol, mert ha nem, eldugul a lefolyó. Sajnos valóban nem viszi le a víz, volt párszor alkalmam kipróbálni. Ezt nagyon undorító dolognak tartom, akkor is, ha van rá mód, hogy minél higiénikusabban oldja meg az ember, naponta csere, nylonzacskók használata, stb.. de nagyon megnehezíti az életem, annyira, hogy nem akarok senki másnál mosdóba menni emiatt. Sok furcsaság, apró dolgok, de annyira kiteszik az ember napját, annyira oda kell figyelni reggeltől estig, hogy mikor mit mondok, mit teszek, hogy estére lemerülök mint egy rossz minőségű elem.
Aztán a különböző neves napokra a köszöntések. Jajj és megint jajj! Egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni eleinte, mit mikor kell mondani, miért nem lehet déli 12 után már „kalimera”-t mondani, ami tulajdonképpen nem jó reggeltet jelent hanem jó napot-t. Este mikor használjuk a „kalo vradi”-t (jó estét) és mikor a „kali nichtá”-t (jó éjszakát), mert nem úgy használjuk, mint a magyar nyelvben. Mit mondunk születésnapkor és mit névnapkor, folyton keverem! Szerencse a „chronia polla” (isten éltessen) a legtöbb esetben beválik. Szüléskor, halálesetkor, új munkahely, új kocsi, új barát vagy barátnő, új családtag jövetelekor, mind, mind megvan mit kell mondani és olyan rengeteg fajta kifejezés és annyi alkalomra, hogy legalább 10 év kell, amíg minden esetben, gondolkodás nélkül, kapásból vágni tudom a megfelelőt. Lehet hogy csak nekem nehéz ez, sosem voltam híres a jó memóriámról.
A takarítás is nehéz. Kiráznám a szőnyegeim, de alattunk laknak, most mi a csodát csináljak. Kirázom hát télen, amikor csukva vannak az ablakok, nyáron szerencse nincs szőnyeg, így kicsit könyebb a dolgom. Jorgoszt kérem, minden pénteken rázza már ki nekem a vastag, otthonról hozott gyapjúszőnyegem, de folyton morgás lesz a vége, emiatt lassan mindent egyedül csinálok, meg sem kérem, hogy segítsen.
Ahogy ’89 karácsonya közeleg, szeretném ha karácsonyfát vásárolnánk, de mivel tavaly is morgás volt, számítok rá, hogy megint meg kell küzdenem érte és úgy is lesz. Minden ismerősünknek, barátunknak mű-fája van, emiatt Jorgosz sem akar élő fát venni. Én akkor még el nem tudom képzelni, hogy mű-fával karácsonyozzak, amolyan szentségtörésnek tűnik a szememben és erősködöm, vegyünk élő fát. Alaposan összeveszünk ezen is, napokig megy a morgás, veszekedés, míg végül beadja a derekát és megvesszük a fát. Anyósom is morog, náluk otthon semminek nem szabad lennie, még egy faágnak sem, mert ugye kommunista család, és mivel férjem is az, hát nekünk sem szabadna. Igaz is, rákérdezek a férjemre, mi a helyzet a párttal? Mióta én ott vagyok, nem láttam, hogy eljárt volna gyűlésre vagy összejövetelre, míg azelőtt jól tudom, aktív tag volt. Kitér a beszélgetés elől, de elkapom az erről szóló beszélgetés foszlányait Vangelissel és rájövök, férjem csalódott az eszmében, megcsömörölt a Romániában töltött évek alatt és nem akar aktívan semmiben részt venni. Egyik nap sikerül mégis erről beszélnem vele és megkérdem, miért nem megy akkor és miért nem mondja el őszintén nekik, azt amit érez és amit látott, miért nem beszélik meg? Valami olyasmit mond, már volt de úgyis mindegy, mert azt mondják, az eszme az ugyanolyan jó mint azelőtt, a gyakorlatba való léptetéssel van a baj. Így hát ő nem akar egyelőre részt venni semmiben, de azért nem iratkozik le az aktív tagok közül és továbbra is a Kommunista Pártra szavaz. Apósommal sem lehet erről beszélni, érdekes, hogy bizonyos szempontból „lenéznek”, hogy onnan jöttem ahonnan, viszont a kommunistákra szavaznak. Illetve nem jól mondom, hisz apósom nem néz le, apósom igazán nem foglalkozik velem, de amikor igen, akkor elnéző kedvességgel. Jól megvagyok vele.
Valahogy nagy nehezen megvesszük a karácsonyfát és görög szokáshoz híven, már december elején feldíszítjük, amikor elkezdődik a Temesvári forradalom. Bénultan ülök a televizió előtt, nem tudom elhinni, hogy ilyesmi történhet. Ceausescu személyi kultusza, keménykezűsége, megalomániája annyira nagy, hogy soha nem hittem volna, szembe mer valaki vele szállni. Különben is, én ebbe nőttem bele, majdhogynem ebbe születtem, egyszerűen felfoghatatlan, ami otthon történik, azt hittem, otthon míg világ a világ, ez lesz. Ráadásul egy magyar református pap ügyével kezdődik az egész! Ahogy nap mint nap követjük az eseményeket, eleinte nem is hiszem, hogy igazi forradalom lesz belőle, hisz az első megmozdulásokkor több a lumpen alak, akik kirakatokat vernek be és randalíroznak, mint a rendszer ellen tiltakozó becsületes polgár. Rá vagyok ragadva a tévére, de abból nem sokat tudok meg, innen-onnan, rokonoktól, ismerősöktől szerezzük be az értesüléseinket. Száll a hír, hogy a december 15-n, a Bolyai János születésnapján elkezdődött megmozdulás, lassan igazi felkeléssé alakul, ahogy a napok telnek, mesélik, hogy Temesváron az embereket könnygázzal és vízágyúval próbálták eloszlatni, hogy a tömegnek mentek a Temesvári ortodox katedrális előtt, hallom innen..hallom onnan..hallom és nem hiszem! A televizióban alig tudnak valami konkrétról beszámolni, össze vissza jönnek a hírek, teljesen meg vagyok bolondulva, egyrészt ujjongok, másrészt reszketek, félek, ki tudja mi lesz ebből, nem-e lesz bajuk az otthonmaradottaknak, aztán én is a két ujjamal a győzelem jelképét mutogatva rohangálok fel alá, majd megint csak sírok a készülék előtt, hihetetlen, nagyszerű, félelmetes és megint HIHETETLEN!
Végül az első igazi hírt december 22-n, maga a Román TV adja, Mircea Dinescu költő és Ion Caramitru színész bejelentik Ceusescu szökését. Végisírom az adást. A többi már történelem, onnantól kezdve a TV-re ragadva nézem, nézzük nap mint nap a fejleményeket és találgatom, mi fog ezután történni otthon. Azt tervezem, ahogy lehet hazaszaladok vagy Édesanyámat hozom ki. A rákövetkező tavasszal valóban láthatom Édesanyámat.
