Hát az egyensúllyal nem állok túl jól. Sem a házasságomban, sem a lelkemben. Dolgozunk, hétvégeken pihenünk, összejövünk barátokkal, telnek a napok, hol jól, hol rosszabbul. Jorgosz néha már egész nyíltan kifejezi nemtetszését bizonyos szokásaimmal szemben, mond egyszer egy olyat, amit annyira igazságtalannak, durvának és ízléstelennek érzek, hogy sosem felejtem el:
- Ti onnan származó nők nem elégedtek meg semmivel, minden fittyfene kéne nektek. Minek neked 3 fajta rúzs mikor egy normális görög nőnek egy darab bőven elég? Lásd Marthat, nem szokott ennyit szarakodni, van egy rúzsa és kész.
Ez teljesen elképeszt. Mi van? Honnan tudja, hogy Marthanak csak egy rúzsa van? (amúgy kizárt dolog, hogy csak egy legyen! Én kimondottan sportos típus vagyok, Martha meg a cicomázós fajta!) Meg miért van az, hogy pont azok a dolgok nem tetszenek most bennem, amikért megszeretett? Másrészt hogy képzeli, hogy engem egy olyan nőhöz hasonlít, akinek nem kellett mindezeken átmennie, amiken nekem? Mi közünk lehetne egymáshoz, hogyan is lehetne közös vonás bennünk? Martha soha nem kellett otthonról elmenjen. Az egyetemet Athénban végezte, majd mikor férjhez ment, felköltözött az emeletre. A szép új lakást nem egyedül kellett berendeznie, ő is és férje is nagyon sok segítséget kaptak jómódú szüleiktől. Értem én Jorgoszt, hogy szeretné, ha nekünk is olyan stílusos lakásunk lenne, de ha már engem választott, akkor vállalnia kell velem azt is, hogy mindig szerényebb körülmények között leszünk, mint azok, akik mindketten itt nőttek fel és a szüleik segítségét élvezhetik. Igaz, most nem is erről van szó, inkább rólam, a személyes dolgaimról, szokásaimról. Mert más vagyok. Igen más vagyok és ezért szeretett belém, ezért ragaszkodott hozzám és ez tetszett neki az elején. Most pedig ez nem tetszik.
Mert mikor együtt vagyunk olyanokkal, ahol mindketten görögök, valahogy kilógok a sorból. Nagyon sok dologban, apróságokban, de ez most már számára zavaró. Az is zavaró, hogy miért nem akarok többször esténként kimenni tavernába, ide-oda, miért kell nekem hamarabb otthon lenni és pihenni. Mindig csak engem idegesít, mikor éjfél már elmúlt és másnap dolgozni kell. Én úgy gondolom, valószínűleg ezekben az emberekben több az energia, mert nem látom őket másnap fáradtnak, kevesebb az alvásigényük? Ezzel születnek, ez öröklődik? Ez a rettenetes igény a vidámságra, szórakozásra, barátságra, társaságra? Ez nincs meg bennem, talán nincs meg bennünk, magyarokban. Engem kimondottan fáraszt a nagy tömeg az életemben. Csodálom őket ezért, de nem tudok olyan lenni, hisz én önmagam vagyok és az is akarok maradni. Hogy is írja Füst Milán? „A magányra szükségem van, mint a levegőre. Ha sokat vagyok idegenek között s nem vonulhatok vissza otthonomba: - mintha a lelkemet vesztettem volna el!”
Anyósom is sokszor ejt el olyan megjegyzéseket, melyekkel arra utal, hogy mivel engem elhozott Jorgosz otthonról, így hát nem tudja sokra vinni. Amolyan kolonc vagyok a nyakán. Az nem számít, hogy a fizetésem jobb, még ez is zavaró körülmény, egy okos nőnek az lenne a feladata, a férje karrierje szekerét lökje a háttérből.
.jpg)
Nyáron busszal utazunk haza. Sajnos nem telik jól, mert most Jorgosz kolonc a nyakamon. Egyszerűen képtelen magát lefoglalni, pedig nagyon jól beszél románul, bárhová elmehetne egyedül vagy vehetne egy könyvet és olvashatna, pihenhetne, ha éppen máshoz nincs kedve.
Az első megállónk az egyetemi városunk, ahol Traian-nál alszunk két napot. Időközben megházasodott és habár a felesége a régi baráti társaságból való, már nem olyan egyszerű együtt időt eltölteni, már két gyerekük és különböző kötelezettségeik vannak. Sikerül azért együtt elmenni Mircea-hoz és egy nagyot beszélgetni, felidézni a régi szép időket, amikor még mindannyian gondtalanok, szerelmesek és bohók voltunk.
Innen vonattal utazunk haza. Onnan kezdve egy folytonos morgás és veszekedés, vitatkozás az egész utunk, semmi jó emlék nem marad bennem. Nem tudok senkivel egy jót beszélgetni, mert Jorgosz mindenhová velem jön, nem akar otthon maradni egyedül egy percet sem, pedig szép családi házunk van, kerttel, kiülős lehetőséggel. Aztán meg mi mindannyian ugye magyarul beszélünk egymás között, átváltunk miatta románra ugyan, de senki nem örül ennek, sőt kimondottan nem a legmegfelelőbb eljárás idősebb emberek társaságában, akik gyakorlatilag alig tudnak románul. Nekem a még elő nagymamám majdnem semmit sem tud románul, így vele lehetetlenség egy közös beszélgetést kialakítani, nekem fordítanom kell és ez nagyon fárasztó.
Aztán elutazunk Brassóba, ahol rokonaink élnek. Hegyet mászunk, kirándulunk, pikniket és szalonnasütést szervezünk (a szalonnát látni sem bírják a görögök!). Fürdünk a hegyi tavakban, de nem felhőtlen soha sehol semmi. A baráti társaságból kilógunk. Mikor többen vagyunk, a viccek véletlenül mindig magyarul sülnek el, akkor meg fordítani kell. Miattunk mindenki próbál románul beszélni, de előbb utóbb visszafordul a szó magyarra és Jorgosz morog, megsértődik, mi több, nagyon sokszor gondolja úgy, valami olyanról van szó, ami rá nézve sértő lehet. Bulizunk is, de Jorgosz nem szereti az ilyen jellegű bulikat, nem szereti a disco zenét amire táncolunk és az is idegesíti, ahogy egyesek többet isznak a kelleténél. Ez utóbbi érzéseit én is osztom, de Jorgosz folytonos morgását nagyon utálom. Pár nap Brassói tartózkodás után a Székelyföld felé vesszük utunkat, arra kerülünk hazafelé menet. Édesanyám vezeti a régi Ladánkat, több helyen megáll, a legszebb székely kapukat mutogatjuk, mi annyira boldogok vagyunk Édesanyámmal, gyerekkorom óta nem utaztunk együtt errefelé. Megállunk, hogy én kézzel festett tányérokat, edényeket vásároljak magamnak, Jorgosz ideges, morog, utálja, nem bírja és folyton cirkuszol nekem halkan, hogy minek kell megint megállnunk és hová akarom kipakolni azt a sok holmit. Semmi nem érdekli, hiába próbálom az érdeklődését felkelteni, nem érdekli sem a székelyek, sem a székelykapuk története, de semmi a magyar és erdélyi történelemből, hisz minden mindegy, ők hamarabb itt voltak, Görögország az európai kultúra bölcsője, mi érdekeset tudok én neki mondani, és különben is fáradt, menjünk már haza. Annyira semmitmondóan telik a vakáció, annyira elrontja nekem ezeket az értékes perceket, napokat, amikre olyan sokat kell várnom majd megint, hogy magamban megfogadom, soha többet vele haza!
Édesanyám csitít, biztat, legyek türelmes, minden házasságban vannak problémák és én amúgy is türelmetlen természet vagyok. Megint elbizonytalanodom, én lennék a hibás? A legnagyobb bajom, hogy nem tudom, ez ahogyan élek, normális? Ez lenne a házasság? Annyi hasznavehetetlen dolgot megtanítottak nekünk az iskolában, de erről nem beszélt senki! Erre nem készítettek fel! Nincs kit megkérdezzek, mert Édesanyám lenne az utolsó, aki válásra biztatna, nem is csoda, semmi különösebb, kintről látható jele annak, hogy mi nem élünk jól. Morgolódások, veszekedések, súrlódások minden házasságban vannak, azokon túl kell lépni - mondja ő is, de Édesapám és nevelőapám is. Mindannyian ismernek, tudják jól, nem vagyok egy könnyű természet én sem, akaratos vagyok és önfejű, így senki nem mer feltételezésekbe bocsátkozni azzal kapcsolatban, mi lehet nálunk a színfalak mögött.
Tovább görgetem hát közös életünk fonalát, úgy ahogy tudom, néha könnyebb a gomolya, néha teljes erőmből vetem neki vállam, de a sziklasúly nem moccan..
Mikor visszaérünk depresszióba esem. Ezen minden alkalommal át kell esnem, ahányszor valaki a családból visszautazik tőlem, vagy ahányszor én otthonról visszaérkezek Görögországba. Ez az állapot mindig 2-3 napot tart. Vajon hány ilyen 2-3 napot éltem már meg az évtizedek alatt, mióta Görögországban élek és még hányat fogok? Elvesztegetett napok...., szomorúságban, szorongásban, sírásban és lelki nyavalygásban eltelt értékes percek. Valóban elvesztegetettek? Minden ilyen alkalomkor edződik a lelkem. Edződik a magányhoz, a távolléthez, az idegenséghez, mely idegenség már félig az enyém is. Ilyenkor buknak elő megint a mindennapokban elfojtott kérdések lelkem mélyéről: JÓL TETTEM? MEG KELLETT LÉPNEM? JÓ HELYEN VAGYOK? ITT VAGYOK OTTHON? HOL AZ OTTHON ÉS HOL AZ ITTHON? Mi fáj? Az otthoniak hiánya? Ilyenkor mindig elképzelem, mi lenne ha hazamennék. Vagy mi lenne ha soha nem jöttem volna ki. Tudom, ha nem jöttem volna ki, egész életemben az a fel-felbukkanó kérdés várna választ bensőmben, hogy mi lett volna ha Görögországban élek? Most meg egész életemben arra keresi benső énem a választ: mi lett volna ha soha nem jövök ki? Micsoda kérdések, dilemmák és belső viszály! Hogyan is vállalhattam ezt, hogy történhetett meg, hogy nem tudtam átlátni a szerelmi kapcsolatom lelki következményeit? Hogy tudok ezekkel megküzdeni?
AZ ISTEN SZERELMÉRE, CSAK ÉN LELKIZEM ENNYIT?
