Ahogy az új évbe lépünk és telnek a hónapok, belém nyilall a felismerés, hogy 30 éves leszek az idén. Ez egy nagyon rémisztő gondolat számomra. Nem az éveim száma, hanem a helyzetem és az éveim számának a kombinációja. Többször eszembe jut a válás gondolata, de egyszerűen elszégyellem magam tőle. Még mindig magam hibáztatom és egyszerűen nem tudom, hogyan állnék anyósomék elé vagy a görög ismerősök elé, a válás elindításának terhével vállamon. Jorgoszt mindenki szereti, kimondottan szimpatikus ember a kívülállók számára és senki nem fogja érteni, mi a bajom. Sőt mi több, engem fognak hibáztatni. És akkor majd elkezdik Jorgosznak az „ugye, nem megmondtam” típusú dumákat. Ráadásul a volt szocialista országokból érkezett nőkről, amúgy is annyira rossz a vélemény ebben az időszakban... Meg hát mit csinálok utána.. hazamegyek vagy maradok..és … egyáltalán, ezeregy szorongató gondolat cikázik össze-vissza a fejemben, amiknek hatására félrehessegetem a válásról való elmélkedéseimet. Meg hát én Jorgosz nélkül? Annyira abszurd gondolat..szokatlan..ijesztő..egyenesen félelmetes! Ugyan férfiak voltak az életemben, de Jorgosz előtt nem volt más hosszabb kapcsolatom. Fogalmam sincs milyen egy jó kapcsolat. Otthon sem nagyon volt alkalmam látni, igaz nevelőapám jó napjain, nagyon szépen élnek Édesanyámmal, harmóniában és összhangban telnek a napok. No de a rossz napokon... Szóval nem tudom milyen igaziból egy jó kapcsolat, ezért nem is tudom, vajon nem-e én kívánok lehetetlent? Az állampolgárság kérdése? No az sem kismiska, még mindig sehol semmi és Jorgosznak minden évben alá kell írnia a papírt, hogy együtt élünk. Micsoda bonyodalom, micsoda kavarodás, minő idegbaj!
Megpróbálok Jorgosszal beszélni. Sokszor az úton kezdem el, mert ott tudom, nem fog kiabálni, de el sem tud rohanni úgy, hogy rám vágja az ajtót. Végül belátja, hogy tényleg problémánk van, hisz most már félév is eltelik nyár óta, az utolsó szeretkezésünk óta, úgy, hogy nem is közeledünk egymáshoz. A beszélgetés hatására, kissé megint felmelegedik a kapcsolatunk, de ez nem tart sokáig. Amúgy is, inkább langyos mint meleg... Egy idő után, mikor megint előveszem a témát, akkor már egyenesen engem vádol azzal, hogy megöltem a házaséletünket. Hogy miattam nincs kedve és miattam alacsony a libidója. Én ezt is elhiszem, rendben, akkor menjünk el egy terapeutához, lássuk, tehetünk-e valamit, vagy hagyjuk a fenébe és menjen mindenki a maga útjára. Jó, jó, menjünk terápiára, egyezik bele, de végül semmi nem lesz belőle. Kényelemből? Lustaságból? Ki tudja, igaziból nem is fontos már. Ahogy a születésnapom eltelik és én már tulajdonképpen a 31. életévemben járok, kimondhatatlan pánik tör rám. MI LESZ A GYEREKKÉRDÉSSEL? Nem lesz gyerekem soha? Ezt nem akarom elhinni, annyira hihetetlen, ez nem történhet meg velem! Annyian vannak, akik nem is szeretnének gyereket és állapotosak maradnak és utána rohannak abortuszra, miért nem velük történik ilyesmi? Miért velem, aki fiatal lány korom óta nagycsaládot szeretnék? Nem voltam soha nagyravágyó, nem akartam nagy karriert, pénzt, semmit csak ezt! Hol itt az isteni igazságosság?
Éjjel nappal a problémámon agyalok, miközben a munkahelyemen is nagyon fárasztó periódushoz érkezem. A cégnek, ahol dolgozom, van egy termelőegysége 60 km-re Athéntól. Az ottani irodába szeretne az igazgató számítógépet. Egy olyan program-funkciót kér tőlem, mely lehetővé teszi, hogy a termelőegység számítógépéről, egy-egy termelőfolyamat lezárása után, elektronikus úton, a dokumentumokat hozzánk a központba át tudják küldeni. Akkor még nincs internet, az egész cégnél Novell hálózaton dolgozunk, egy olyan hálózaton, melyen minden céges gép rajta van, de egyáltalán nem úgy kell elképzelni, mint a mai internet által nyújtott szolgáltatásokat. Van egy modemes megoldás, mellyel össze tudom kötni a termelőegység számítógépét a központival, de beállítás után pár alkalmazottat is be kell tanítanom. Majdnem naponta kijárok. Pár hónappal előtte vizsgáztam le és kaptam meg a gépkocsi vezetői engedélyemet, így a fáradtság mellett, ez egy remek alkalom gyakorolni a vezetést, ugyanis egy kocsit biztosítanak számomra. Az autóval nem járhatok haza, de ott áll a cég udvarán, bármikor elvihetem és mehetek ki a gyárba. A munka amellett hogy fárasztó, élvezetes is lesz. Három hónapig járok ki, majdnem minden nap és alaposan belejövök a vezetésbe. Késő délutánra, estére érek haza, Jorgosz is egyre későbben érkezik, sok a munka, mondja mindig.
Nem sokat beszélünk a problémánkról, az élet zajlik, ahogy eddig, veszekedésekkel, csendesebb napokkal, kellemesebb és rosszabb hétvégékkel, egymástól tisztes távolságban az ágyban. Én eszem magam, olyan ideges vagyok, robbanok, a legkisebb problémát is nehezen kezelem, alig bírok magamon uralkodni a cégnél, tiszta szerencse ez a vándorlás, mert egy-egy hosszú vezetés alatt megnyugszom.
Mire nyár elején megjön a bátyám, megint olyan sovány vagyok mint a kutya, enni sem tudok rendesen, a gyomrom folyton szorul össze a szorongástól. Most már tudom, érzem, kivárunk. Mindketten várunk. Arra várunk, valami legyen magától. Intézze el a sors. Oldja meg a magasságos..vagy nem is tudom..Senki nem lép se jobbra, se balra, se előre, se hátra. Még abban a stádiumban vagyunk, hogy szeretnénk megnyugodni, de egyikünk sem tudja a másik nélkül elképzelni az életét. Tudjuk, hogy vége, de nem akarjuk elfogadni, nem akarjuk látni. Egymással alig beszélünk, de még ragaszkodunk a másik jelenlétéhez. Mikor azonban a másik jelenléte nagyon betör a magánvilágunkba, akkor meg mérgesek leszünk és veszekedésbe torkollik az este. Jó dolgozni sokat. Jó elfoglalni magunkat. Jó takarítani, főzni, rohanni, mindenbe belemenni, ami valamiféle tevékenység, mert akkor nincs idő gondolkodni, mindent meg lehet azzal magyarázni, hogy hisz nincs időnk semmire, egymásra sem. A barátok még mindig nem látnak semmit, senki nem lát semmit, ő nem beszél erről, én sem, kivel is beszélnék. Édesanyámmal beszélek néha a problémámról, de nem megyek nagyon bele, mert minek őt is a messzeségből idegesíteni? Majd megoldom, vagy megoldódik magától.
A baráti körben is elkezdődnek a különböző kémiai reakciók..Rosa házassága is haldoklik, idő kérdése, azt már látjuk, sőt tudjuk is kivel, mikor találkozik Rosa, csak a férje nem sejt még semmit. A gond nagyjából ugyanaz, mint nálunk. Kipukkadt a kapcsolat mint egy lufi.. Vangeliséknél a kívülálló számára minden úgy tűnik, rendben van. Helen erős kézzel igazgatja a háztartást és férjét. Mivel vagyonos és vagyonát nem íratta közös névre, Vangelis valahogy kisebb-rendűnek érzi magát, amolyan megtűrt szegény vejnek, ezt Jorgosznak bizalmasan elmondja. Azt kérte Heléntől, Kréta-i módra írják a vagyont közös névre (mindketten Krétai eredetűek), ezt Helen megtagadta és emiatt törés lett a kapcsolatukban. Hej, hogy sehol sem rózsás az élet, ha nincs baj, hát kitalálnak valamit...
A bátyám nyár elején érkezik, mint egy sebzett szárnyú madár. Különvált a feleségétől, drámai történések után. Nem is sejtjük, hogy nálam is ugyanaz fog történni és nem is tudatosul bennünk utána sem, hogy az élet egyszerűen lemásolja az ő történetét és rám szabja. Csak sokkal később nyilall belém a felismerés, mennyire egyforma dolgokon megyünk át, igaz én a női oldalról ő meg a férfi oldalról tapasztalván meg ugyanazt a dolgot.
