Sokat gondolkodom a dolgainkon. Rájövök, a fiatal görög férfiak modernek ugyan, de tudatalatt a családban látott példakép alapján cselekszenek. Jorgosz pedig miben nőtt fel? Szülei egyszerű emberek, anyja éppen hogy írni tud, de teljesen iskolázatlan, csiszolatlan, olyan, mint akkor volt, mikor faluról eljött. Csodálni való természetességgel fogadja el helyét és szerepét a családban, mint másodhegedűs, mint állandóra leszerződött Hamupipőke.
Ha magamba nézek, irigylem......
Irigylem, mert nem problémázik olyan dolgokon, amiken én szoktam. Nem akar semmi mást annál, ami van, nem is voltak igazán más álmai a férjhez menésnél, igaz eleinte kesergett, mert fiatalabb férfire vágyott, de aztán, nem tudom hogyan, megszerette apósom. Mikor is történhetett mindez, hiszen apósom olyan sok évig volt távol, a börtönben? Ki tudja..de az bizonyos, szereti. Látszik minden mozdulatán, ahogy az öregúrhoz szól, ahogy rendezi ruháit, cipőit, dolgait, ahogy főzés közben mondogatja mit hogyan szeret az ura, ez egy olyan magamagát feladó és önfeláldozó szeretet, amivel azelőtt személyesen nem találkoztam. Ez az amit irigylek tőle, ezt a tökéletes elfogadást, belenyugvást -megfeledkezem arról, hogy benne már nem ég a fiatalság nyugtalansága, mint bennem.
Nem fontos az, hogy iskolázatlan, ez a dolog, ami neki van, ez az egyetértés közöttük, ez egy olyan valami, ami nagyon keveseknek adatik meg. A házasságuk olyan zökkenőmentes, amilyen egy sem volt nálunk otthon, napjaik olyan olajozottan gördülnek egyik a másik után, mintha a görögök egyik legnagyobb kincse, az olívaolaj kenegetné életük kerekét. Mi lehet a titka? Soha nem hallom anyósom panaszkodni, soha nem hallom hogy apósomat nyúzná ilyen olyan problémákkal, soha semmit vele nem akar megbeszélni, ami a lelkieket vagy esetleges elégedetlenséget tükrözne, és tudom, ez nem színjáték, nem nekem szól, mert mindig ez van, bármikor is toppanjunk be hozzájuk, vagy bárhol legyünk, bárkivel beszéljünk, ezt erősítik meg. Szegény Jorgosz! Ezt szeretné ő is. Szegény én! Hisz én is ezt szeretném! De akkor miért nem megy? Mások vagyunk mi magunk, mások az életkörülményeink, más közegből jöttem, mást cipelek lelkemben, más visszafojtott és lefojtott sérelmekkel, tudatalatti gócokkal küzdök én, mi közöm lehetne anyósomhoz?
Ő pedig továbbra is megnehezíti az életünk. Hiába értem meg, mert megértem teljesen miért cselekszik úgy, ahogyan, mégis zavar, idegesít, mikor este fáradtan hazakerülök, a nappali okos gondolatok egy-kettőre kiugranak a fejemből, mintha sose lettek volna ott, ha valamivel felbosszantanak. Amikor eszébe jut beérkezik kulccsal, anélkül, hogy megkérdezne, jön a barátnőivel látogatóba és akkor is kulccsal nyitja az ajtót, folyamatosan panaszkodik, hogy nem látja a fiacskáját eleget és mindenre édes-keserű-csípős megjegyzéseket tesz. Irigyli tőlem a fiát. Lehet érzi, nem vagyunk mi boldogok. Egy anya megérzi ezt. Néha előhozom a gyerekkérdést.
- 28 éves vagyok, mikor?
- Majd mikor megalapoztuk az életünket - a válasz Jorgosz részéről.
- Az meg mikor lesz? - kérdem erre én. A válasz sosem egyértlemű, inkább olyan kibúvósfajta. Mire várnánk? A lakás saját, munkahelyeink vannak, aztán majd változtatunk rajtuk még, egyikünk sem akar örökre ott dolgozni. Néha anyósom előtt is megpedzem a dolgot, ő is mondja, szó sem lehet róla! Hisz nem maradhatok ki a munkából, a lakás meg kicsi, hogy férnénk el, meg hát nincs még kocsink sem, meg ő nem tudja vállalni a gyereket egész napra!
- Nálunk otthon senki nem gondolkodik így! - próbálom magyarázni, de hiába, ez csak piros posztó a szemükben, mikor otthoni dolgokkal példálózom.
Ez egy állandó szomorúság az életemben. Fiatalkoromban valahogy úgy képzeltem, nagycsaládom lesz, 3 vagy 4 gyerekkel, mindig erre vágytam, lánykorom óta. Aztán ennek a lehetősége egyre távolibb lesz. Mostmár annak is örülnék ha csak egyetlenegy gyerek lenne, csak legyen már, mert mindig fiatal anyuka szerettem volna lenni. Édesanyám 20 évesen szült engem és mindig olyanok voltunk, mint a barátnők. Ezt az anyatípust szeretném továbbvinni, van szeretet bennem, rengeteg, amit egy gyereknek tudnék adni, vágyok rá eszeveszetten évek óta, de Jorgoszt nem lehet rávenni egy pillanat figyelmetlenségre sem..már amikor egyáltalán olyan helyzetbe kerülünk, hogy megtehetném. Félek nagyon attól is, mi lesz ha a házasságunk kipurcan és én már olyan korban leszek, hogy nem tudok már gyereket szülni? Nem látom a forró fejemmel, milyen hibás ez az egész gondolatmenet, túl fiatal vagyok, hogy át tudjam látni az egész gyerekkérdésnek a valódi nagyságát, vetületét, leragadok az "akarom"-nál és nem látok tovább az orromnál.
Hogy is képzeltem, hogy egy nyögvenyelős házasságba gyereket szüljek? Hogy is képzeltem, hogy ez megoldotta volna a gondjainkat? Hogy is képzeltem, hogy ez biztosította volna számomra azt a figyelmet, amit ígényeltem, de nem kaptam meg a családban? Hogy is gondoltam egyáltalán arra, hogy esetleg azt a gyermeket kitegyem egy válásnak? Hol volt az eszem? Hogy lehetettem olyan önző?
Időközben lassan de biztosan a munkahelyemen is kinyílik a szemem. Rájövök, az én fizetésem a legalacsonyabb. Hja igen, hát ezért vagyok kívánatos munkaerő, mert a tört görögségemmel örülhetek a munkának és természetesen nem várhatok olyan magas fizetést, mint egy, a nyelvet hibátlanul beszélő kollégám. Időközben azonban már tökéletesen beszélem azt, ami nekem a munkámhoz szükséges, a hangsúly nem számíthat, gondolom én. És kezdek elégedetlen lenni. Végülis az "egészséges" elégedetlenség az, ami a munkaerőpiacon a körforgást biztosítja és teljesen rendjén van az, hogy mindenki egy idő után jobbra vágyik és a haladása körül vannak a gondolatai. Nekem is a gondolataim zakatolnak, hogyan tovább? Ráadásul van még formalitásgond elég. Hivatalosan nem mérnökként dolgozom, hanem mint magáncégnél dolgozó hivatalnok, semmiféle különleges szakma megjelölésével a papírokon. Nem is követelhetek ennél többet, mert ugyan megvan az éves letelepedési engedélyem, megvan a munkavállalási engedélyem, no de a mérnökség kérdése már ennél jóval komplikáltabb. Be kell iratkoznom a Mérnök Kamarába, ehhez pedig vizsgáznom kell. Szerencse az egyetem, ahol végeztem, annyira erős, hogy nem kell több vizsga, csak egyetlenegy általános, amikoris bármit kérdezhetnek, aminek a szakomhoz köze van. Nem túl bíztató és eléggé nyugtalanító, ha jól belegondolok. Nem nagyon tudom elszánni magam, jelentkezzek a vizsgára, nem is csoda, nem elég ehhez még a görög tudásom. Viszont így nem is tudok beiratkozni a mérnökök egészségbiztosítási- és nyugdíjpénztárába, pedig ott a nyugdíj majdan nagyon szép lesz, ha megérem és az egészségügyi ellátások is egészen jók. Maradok egy országos egészségbiztosítási pénztár jellegű általános szolgáltatásnál egyelőre (IKA), de így viszont nem is kerülhetek be másképpen, mint hivatalnok, a nyilvántartásba. Ördögi kör.
Kollégáim sincsenek megelégedve egy idő után. Eleinte minden meg van azzal magyarázva, hogy a cég új, de lassan rájövünk, nem akarnak semmin változtatni egyelőre, rengeteg a hiányosság úgy az irodákban, mint a felszerelések terén. Az első hat hónap után fizetésemelést kéne kapjak, de senki egy szót nem szól róla. Még egy hónapig rágódom a dolgon, aztán elhatározom, beszélek az igazgatóval. Jorgosz nem örül neki, ő azt tanácsolja, maradjak nyugton, örüljek, hogy van munkám és ne elégedetlenkedjek. Nem hallgatok rá, időpontot kérek az igazgatótól, bizonyos problémák megbeszélésére. Mikor elmondom neki, hogy szeretnék fizetésemelést, megtagadja. Arra hivatkozok, hogy erről volt szó az elején, hogy a hat hónap után megemelik a fizetésem, de nem hatja meg. A tulajdonos, aki engem idehozott sosincs itt és különben is, mióta idekerültem alig párszor láttam, most ezzel nyaggassam?
Nagyon elkeseredek, fogom magam és kimegyek az utcára kiszellőztetni a fejem. Ahogy sétálgatok és magamban azon nyűglődöm, most mit csináljak, belebotlok egy újságosbódéba és hirtelen ötlettől vezényelve, megveszem a legnagyobb hirdetésújságot. Mikor visszamegyek az irodába, rögtön ki is nyitom és elkezdem böngészni a mérnöki, technikusi állásokat. Már tudom, nagyon versenyképes vagyok, hisz nem kell felvegyenek a nyilvántartásba mint mérnököt, mint egyszerű hivatalnok után pedig kevesebb adót fizetnek, még akkor is, ha a fizetésem magasabb, ráadául magasabb képzést ígénylő munkát bízhatnak rám. Meglátok egy nekem nagyon megtetsző hirdetést egy cégnél, ami majdnem a lakásom mellett van! Rögtön betelefonálok és megbeszélek velük egy találkozót másnapra.
Dobog a szívem, majd kiugrik a helyéből. Hol szidom magam, hol gratulálok magamnak, nagyon fel vagyok kavarodva a saját bátorságomtól. Egész éjjel forgolódom, nem tudok aludni, ezermillió gondolat suhan át az agyamon, tiszta kínszenvedés az egész. Többnyire átkozom magam, mi a csodáért nem tudok nyugton maradni és folyton csak újabb kalandokba keverem magamat?
De..alea jacta est, a kocka el van vetve....
