Ez a kirándulás gyönyörű, de lelkileg már nem az, aminek lennie kéne. A szigetre nagyon sok zarándok jár. Nem is tudom, hogyan történik, hogy erre a szigetre esik választásunk, de most visszanézve annyira profetikus. Hisz ez az a sziget, ahol János evangelistának megjelent a látomás, amit a Biblia a jelenések könyvében ír le. Ez az oka a sok zarándoknak és a szigeten található Szent János kolostor létezésének.
A jövőből visszatekintve a múltba, azt hiszem, ez igazán a vég kezdete házasságunkban. Talán ez az első alkalom, hogy mindketten Jorgosszal feladjuk. Feladjuk a próbálkozást, az egymáshoz való közeledés igényének, erőltetett keresését. Itt látszik először, hogy vége, visszavonhatatlanul és csak idő kérdése. Az úton alig beszélünk. Szegény bátyámnak nem elég az ő baja, most még miattunk is rosszul kell éreznie magát, hisz látja, alig szólunk egymáshoz. Együtt megyünk szabadságra, de csak együtt nem vagyunk. Fizikailag együtt vagyunk, bejárunk mindent amit kell és ami érdekes, a kis utcákat, a kolostort, csodálatos képeket készítünk onnan fentről, a kolostor előtti parkolóból. Innen messzire ellátni a tengeren.
Alig marad emlékem, egy idő óta a naplómba sem írok, szégyellem magam előtt is a sok panaszkodást, alig látok ki magamból, teljesen befelé vagyok fordulva. Később minden képet eltépek, amin Jorgosz van. Nem akarom, hogy egy új életet úgy kezdjek, hogy visszahúzzon. Szerencse a rendetlenségem következtében, pár kép később előkerül, így legalább nem felejtem el Jorgosz arcát, ami valamikor a szerelem arca volt számomra. De készül egy pár kép csak velem és bátyámmal Patmoson, ezeket ma végignézve, látom házasságom befejezését tükröződni a szemeimben, fáradt pillantásomban. Az esti nyüzsgésben, János Evangelista barlangjában, a kolostor előtt és a parton, fürdések előtt és után készült képek nagy-részén mosolygok. Egy erőltetett, élettelen bábmosollyal, mely majdnem eltorzítja csontos arcomat. Bátyám sem néz ki jobban, de az ő mosolya már őszintébb. Sajnál ugyan engem és tudja, milyen, min megyek keresztül, de neki ez már a kifelé lábadozás időszaka. Ez az első olyan periódusa, mikor kezd megfeledkezni saját bajáról. Élvezi a tengert, a szigetet, a fürdést a többnyire apró, szürke kavicsos partokon.
Mennyi rengeteg értékes időt veszítek el azzal, hogy nem látok ki magamból! Nem látok ki a problémáim mögül, a sötétségből nem találom a fény felé vezető utat. Lehet, ha vallásos lennék, most könnyebb lenne, hisz imádkozhatnék, megnyugodhatnék valamennyire, de nincs kivel két szót a lelki bajaimról beszélnem.
A nyár hamar elröpül, a napok semmitmondóan telnek, egyre távolabb egymástól lelkileg. Karácsonyra hazakészülök, minek is legyünk együtt, nem sok értelme van.
Az otthoni események sajnos tragikusak. Ötvenegy éves Édesanyám panaszkodik, hogy nem érzi magát jól, valami zavarja a hasában, ahogy leül, feláll. Még nevet is, ahogy mondja: - Mintha egy kisbéka lenne a hasamban, olyan érzés! Elmegyünk orvoshoz. Ekkor alapítják az első magánrendelőket, több helyre is elmegyünk, de eleinte semmit nem vesznek észre. A műszerek régiek, mindenki most szervezkedik, az orvosi ellátás teljes átalakulásban van. Hiába nyugtatja meg a professzor, akinek a segítségével mindketten megszülettünk, hogy minden rendben van, anyukám érzi, még sincs minden a helyén. Így hát tovább járunk, míg végül egy magánrendelésen kiderül, Édesanyám súlyos beteg, rákos daganata van. December 17-n megoperálják. Az orvos nem mondja neki, de nekem igen, nagy volt és csak remélni lehet, hogy mindent sikerült kipucolni.
Nem tudok összeomolni, nem szabad. Nem láthatja rajtam a fájdalmat, biztatnom kell. De ez végleg kizárja annak is a lehetőségét, hogy az én bajomról komolyabban beszélgethessünk. Legalábbis egyelőre nem. Egyszer az ő problémáját kell sínre tenni, elkezdeni a kezeléseket, megnyugodni, az első pánikból kilábalni és utána..talán utána sorra kerülhet az én életem is. Első most az övé.
A rövid szabadság után visszautazok, gondolatban állandóan Édesanyámmal vagyok. Jorgosszal is napolódnak a problémák, megértő, nem nyaggat, nem zavar. Én azt se tudom mi van körülöttem, lelkileg máshol vagyok. Mechanikusan élem napjaimat, végzem dolgomat, megyek-jövök a munkahelyemre meg ahová kell. Édesanyám rögtön elkezdi a kezeléseket és nagyon jól reagál rájuk, egy idő után javul az állapota, jól érzi magát és újra reménykedni kezdünk. Betervezzük, hogy '92 nyarán, de inkább kora-ősszel, hogy ne legyen nagy meleg, meglátogatnak, kicsit zökkenjen ki a hétköznapjaiból, felejtsen, újuljon meg.
Most már én is ébredezhetek, arra gyanakszom, Jorgosznak talán van valakije. Tavaly nyár óta nincs köztünk semmi testi kapcsolat, mindjárt egy éve. Még Patmos előtt voltunk utoljára együtt és azelőtt talán megint egy fél évvel. Még szerencse, hogy valóban nem lettem állapotos. Furcsa ez egy harminc éves férfitől. Biztosan van valakije, és az a valaki bizonyosan Martha. Minden jel erre mutat, az, hogy mindig csak estére kerül haza, ahogy mindig szuperlatívuszokban beszél róla és mindenki mást hozzá hasonlít. Ahogy a ruháit is már olyan alapon válogatja ki, vásárolja meg, hogy Martha mit mondott, jó-e vagy nem egy bizonyos márka, megfelelő-e a minősége. Amit Martha mond az szent, de amúgy is, mit értek én a minőséghez, márkákhoz, volt is nekünk otthon ilyesmi! Nem mintha nagy márka-sznob lenne, de azért egyre inkább, ahogy a bevétele növekszik, úgy növekednek az igényei is ruházkodás terén. És természetesen ehhez én nem érthetek, de Martha, akinek mindig volt pénze dögivel, ő igen. Ő tudja, melyik márkát hol érdemes megvenni és mi a „trendi”. Martha sokat olvas is, az ő ajánlásai alapján olvas könyveket Jorgosz is. Martha mondja meg, melyik színdarabot vagy mozit érdemes megnézni, vagy hová érdemes elutazni, egy napos kirándulásra.
Ha jól magamba nézek, nem vagyok féltékeny, de bánt a dolog. Az bánt, hogy nem tudom, mi az igazság. Az bánt, hogy így hagyjuk ezeket az éveket elszállni, ahelyett, hogy valamelyikünkben benne lenne a bátorság, hogy kijelentse, OK, eddig és nincs tovább. Az bánt, hogy hagyjuk, ilyen hátulütős módon legyen vége, nem merünk tenni ellenne, még amíg nem késő. Bánt, hogy hagyjuk, a problémáink egyre jobban növekedjenek, míg végül mint Aiolos zsákjából az ártó szelek, úgy szabaduljanak ki a viharos, rossz, gyilkos érzelmek, tragikus befejező akkordot szolgáltatva a házasságunk végét jelentő fájdalmas jeleneteknek..
