Nem is egyetlenegy papír, amit aláírva véget vetek mindennek, hanem kettő. Egy közöttünk lévő megállapodás és egy másik, egy kórházi..
Tavasszal újra munkahelyet váltok. Itt már amolyan otthonra lelek, legalábbis úgy néz ki. Nagyon sok évet remélek itt eltölteni. Vangelis betartja ígéretét és egyik délelőtt, a munkahelyemen csörög a telefon. Mikor felveszem, románul szólnak bele és elkezdenek kérdezősködni erről, arról. Mikor kezdek ideges lenni, akkor kibökik, A CÉG-től telefonálnak és látni szeretnének. Az önéletrajzi kivonatom pontosan fél éve került az asztalukra, ahhoz képest hamar döntöttek. Mikor bemegyek, nagyon izgatott vagyok, nagyon szeretnék ide bekerülni, ki ne szeretne? A céges interjú teljesen formális, mivel Vangelis ajánlott be, már el is van döntve, hogy felvesznek, csak éppen le akarják ellenőrizni, nehogy mégis teljesen hülye legyek. Egy hónap múlva kezdek. Ez azt jelenti, nincs szabadság ebben az évben, itt nincsenek kivételezések, itt minden megy, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, órapontossággal. Nem is baj, kit érdekel most a szabadság, úgysincs kedvem a folyton engem piszkáló anyósommal vakációzni, de Jorgosszal sem akarok semerre menni, nem mintha ő ilyen irányú kívánságát kifejezte volna..
A cég fantasztikus, de nagyon messze van, tulajdonképpen Athénon kívül. Sokat kell mindennap utaznom. Eleinte a cég külön erre a célra indított buszjáratával járok. Nem messze áll meg a lakásunktól, felülök és amíg beérkezünk, még egyet szundikálok. Igaziból ezt nagyon utálom, mert ha elalszom, akkor lemehet a sminkem, meg egyáltalán hogy nézek ki, ahogy bambán bámulok ki a fejemből, mikor végre megáll a busz, és azt sem tudom, hol vagyok? Igyekszem nem elaludni, de egy óra majdnem az út és nehéz ébren maradnom, a barátságos zötykölődés közben, így kora reggel.
A munkahelyen egy nagy, átlátszó elválasztókkal kirakott munkatérre kerülök, de ez most nem zavar. Végre először, mióta kikerültem, olyan emberekkel állhatok szóba nap mint nap, akiknek ugyanaz a szakmája mint nekem és az esze-járásuk is ugyanúgy működik. Ez óriási dolog, eddig nagyon szenvedtem attól, hogy Vangelisen kívül gyakorlatilag a többiekkel nem lehetett mindennapi dolgokon kívül, másról beszélni. Vangelis egy közeli irodában dolgozik és többször felkeresem. Egy idő után már gyakran járok hozzá, de ő is jön, keres, érdeklődik, hogy mennek a dolgok. Közös barátaink lesznek, nagyon összebarátkozok olyan emberekkel, akikkel később sajnálom, hogy a kapcsolat megszűnik drámai válásom után. Egy teljesen új részlegre kerülök, most építik ki és olyan szakemberekre van szükségük, akik a volt szocialista országok nyelvét beszélik. Velem jó fogást csinálnak, hisz két nyelvterületen is be tudnak vetni, a románon és a magyaron. De ahogy telnek a napok, jönnek ide orosz, szerb, bolgár anyanyelvűek, nők is, mérnökök, technikusok és titkárnők. A munka is nagyon jól meg van szervezve, végre nem kell mindenesnek lennem, csak azzal kell foglalkoznom, ami a saját munkám.
Vangelissel egyre többet beszélgetünk és a délutáni, családos találkozásaink alkalmával is fél szavakból megértjük egymást. Ez annyira jó és annyira hiányzik az életemből! Bármire utalok, ő az első aki felfogja és érti, az esze hihetetlenül vág, ez valami fantasztikus, hogy egy férfi ilyen okos is tud lenni. Nekem is, mint a legtöbb nőnek, nagyon imponálóak az okos és ráadásul még érzékeny lelkületű férfiak, tetszik a Vangelis esze járása és büszke vagyok a munkahelyen arra, hogy barátok vagyunk. Nagyon hamar emelkedik a ranglétrán, és mindenki szereti, tiszteli, folyton hozzá járnak ebben-abban a témában, a véleményét kikérni.
Szeptemberben megjönnek Édesanyámék, hál istennek minden rendben van és a kezelések eredményeképpen nagyon jól érzi magát, jól is néz ki. Sajnos fürödnie nem szabad, de a meleget is kerülnie kell. Így, mikor nekem időm van, el-elmegyünk sétálni, barangolni a nagyvárosban. Mennek egyedül is nevelőapámmal, minden nap megbeszéljük mi a következő célpont és részletes utasításokat adok, hogyan találják meg. Jorgoszhoz nem akarnak bemenni az irodába, még emlékeznek a múltkori kellemetlen élményükre és kerülni akarják a helyet. Próbálom Édesanyám elől dugni a helyzetet, de látja, nem is kell róla beszélni. Viszont azt is látja, hogy én nagyon fel vagyok dobódva az új munkahelyemtől, nagyon magabiztos vagyok, tele életerővel és tervekkel. Folyton nyüzsögnék, mennék, jönnék, otthon is előveszem a munkahelyem iratait, nincs egy perc nyugtom. Édesanyám azt tanácsolja, nyugodjak kicsit meg, mert ez a hiperaktivitás nem fog jó eredményt hozni, ezzel is csak Jorgoszt idegesítem. Legyek higgadt és nyugodt, ne a magam szakmai haladását fitogtassam Jorgosz orra előtt, személyes problémáink másként kéne megoldódjanak, nem egymás közötti, egoista versengés útján.
Váratlanul ér a hír, hogy Magyarországra kell utaznom egy csapat szakemberrel. Madarat lehet velem fogatni. Egy a baj, Édesanyámék még itt vannak, mikor én már elutazom. Sebaj, megbeszélem Jorgosszal, hogy majd kiviszi őket a buszhoz, végül is csak 2-3 napról van szó, kommunikálni úgyis tudnak. Annak is nagyon örülök, hogy Vangelis is a csapatban lesz, ez külön öröm, csillog tőle a szemem. Édesanyámnak nem tetszik a dolog és megint csak azt tanácsolja, nyugodjak le, legyek már kicsit önmagam, mi ez a felturbózott valami-valaki, ez nem én vagyok. Mit is mondhatnék neki, hogy már rég nem vagyok önmagam?
Fent lakunk a várban a Hilton hotelben. Csak mezei két ágyas szobában vagyok, de a kilátás valami fantasztikus, rálátok a Dunára és szemben a Parlamentre. Egy álom az egész, nem lehet igaz, teljesen fel vagyok dobódva. Csak pár napot maradunk Budapesten. Tárgyalásokra jöttünk, a cégem szeretne szerződést kötni egy nagyobb projektre, amire verseny van meghirdetve. Esténként sok helyre elmegyünk vacsorázni, természetesen a görögöknek nagyon érdekes Mátyás pincébe is.
Utolsó este későn gyülekezünk egy pincehelyiségben, mely majdnem a hotelünkkel szemben van fent a várnegyedben. Másnap utazunk haza. Körülbelül 10-n lehetünk és teljesen elengedjük magunkat. Jó a vacsora, szól a zene, finom a bor, iszunk, eszünk, nevetünk. Későn megyünk fel a hotelbe, másnap már nem kell sokat gondolkodni, hisz utazunk. Rajtam kitör a szorongás, megint haza kell menni, megint beleesni abba a kilátástalan helyzetbe, amiből nem tudom hogyan lehetne menekülni. Megkérem Vangelist, jöjjön még beszélgessünk, el akarom mondani neki a bajaimat, tanácsot szeretnék kérni, mit tegyek, mi legyen, hogyan tovább és egyáltalán..... nem akarok most egyedül maradni.
Nem tudom, hogyan kerülünk a szobába és azt sem tudom, ő hogyan kerül az ágyamba. De ott van. Azt sem tudom milyen vele, csak azt tudom végre van valaki, akihez hozzá lehet érni, akihez oda lehet bújni, aki foglalkozik velem és akivel nem érzem magam egyedül. Miért ő? Miért nem más? Miért történik ez meg egyáltalán? ..csak idő kérdése volt. Még nem jövök rá, hogy ekkor győzött le Jorgosz engem, véglegesen, majdnem halálosan és egy életre szólóan. Olyan sebet fogok kapni, melyet halálomig fogok viselni a szívem alatt. Nem Jorgosz és nem Vangelisz, ők csak mellékszereplők életem színpadán. Én, csak én vagyok a főszereplő és a sors a társam, aki hangosan felkacag, ahogy Vangelis átölel és mellém dől az ágyra.
Másnap nem merünk egymásra nézni, igaziból egyikünk sem emlékszik, mi történt és hogyan történt. Miután hazamegyünk, egy ideig kerüljük egymást. Valahogy kimagyarázzuk magunkat otthon, miért nem akarunk a barátokkal találkozni. Valahogy a munkahelyen is sikerül egymás irodáját elkerülni. Aztán ezt már nem lehet tovább így vinni és kénytelenek vagyunk találkozni.
Rémes lelkiismeret-furdalásom van.
De ahogyan Vangelisre nézek, megint érzem azt a jóérzést és az egy húron pendülést, mint azelőtt. Nem is tudom, mit akarok. Vangelis sem, mert elkezd telefonálgatni. Jorgosz esténként későn érkezik haza, Vangelis bent marad tovább a munkahelyén, ahonnan majd engem hívogat és órákig beszélgetünk. Én ilyet sem azelőtt, sem azután nem csináltam. Hogy órákig üljek a telefonon és beszélgessek valakivel. Miről is? Fogalmam sincs, mindenről. Hihetetlen, mert eleve utálok a telefonon fecsegni. Olyan szépeket mond nekem és olyan jól érzem magam ebben a helyzetben, hogy valaki vágyik rám, figyel rám, meghallgat, fontos vagyok neki. Belemegyek, hogy folytassuk. Igaziból nincs hol és hogyan, de még egy párszor találkozunk. Nehezen jönnek össze a találkozások. Az egész számomra inkább egy olyan bensőséges, lelki viszony, mint testi. Nem is marad semmiféle emlékem a testi kapcsolatunkról, pedig azt hittem, az hiányzott elsősorban. Mennyire nem ismerem magam! Annyira fel vagyok dobódva, hogy nem értem hogyan, de egy év után Jorgosszal is szeretkezünk. Teljesen hihetetlen az egész helyzet, már már a szűrrealitás határait súrolja. Vágyom arra, hogy valakinek szüksége legyen rám. Vágyom arra, hogy szeressenek. És azt hiszem, hogy szeretnek. Vagy legalábbis azt akarom hinni és bebeszélem magamnak. Nem veszem észre, mennyire rossz helyen kopogtatok, milyen végzetes hibát követek el, mennyire csúnya dolog ez, hogy családi barátok vagyunk, voltunk és ez azt jelenti, nemcsak a férjem csalom meg, de Vangelis feleségét és az egész baráti társaságot. Micsoda klisé, istenem, hányszor megtörténik ez, micsoda közhely is az egész, de mennyire fájdalmas, ha velünk történik! Akkor semmi ilyesmi nem jut eszembe, nem gondolok a következményekre, mind azon vagyok, hogy OK, még egy kicsit, hadd legyen valaki, aki szeret és törődik velem és nemsokára, igen, nemsokára lezárjuk. Édesanyám intő hangja nem jut el a fülemig, nem látok, nem hallok.
Szerelmes vagyok? Nem. Tudom, hogy nem vagyok szerelmes, határozottan nem. De akkor? Ő szerelmes? Hmmm..valószínűleg nem. Összekavarta életünket a sors egy kevés ideig, igen, csakis erről lehet szó, de nem baj, kibogozom én rögvest a csomót, csak még egy kis időre van szükségem. De nem számolok az emberi tényezővel. Vagy talán az isteni tényezővel? A sorssal, aki arcomba kacagott Budapesten?
Decemberben már biztosan tudom: állapotos vagyok. Ahogy a sokkból felocsúdom, előjön a kérdés: de most akkor ki az apa? Persze sejtem én, hogy Vangelis, hisz Jorgosszal évek óta nem védekezünk és sehol semmi. Eleinte a nagyon ritka együttléteinkre fogtam, aztán meg magamba beszéltem, hogy én nem tudok terhes maradni, nekem nem lehet gyerekem, nem akarja a sors. Mikor Édesanyámnak elmondom, hogy Budapesten fogalmam sincs mi és hogyan történt, és nem is védekeztünk, majd elájul. Nem elég a saját baja, most folyton rajtam jár az esze, nagyon sokat idegeskedik miattam.
MOST MI LESZ? Hogyan tovább? Én nem vagyok szappanopera hősnő, el nem tudom képzelni, hogy úgy éljem le az életem, ne tudjam, ki a gyerekem apja. Hogy egész életemben azt lessem, milyenek a vonásai, kire hasonlít. Édesanyámat hívom folyamatosan, sírok, őrjöngök a telefonba, nem tudom elhinni, ilyen csúnyán megvicceljen a sors. Miért én? Miért velem? Miért, Istenem miért? Hogy lehettem ennyire felelőtlen?
Édesanyám nem tud megoldást javasolni, nem biztat sem erre, sem amarra lépni, csak elmondja a véleményét, vázolja, magyarázza lehetséges választásaim következményeit. Egy gondolat zakatol a fejemben éjjel-nappal, mindenekelőtt meg kell tudnom, kié, mert attól függ majd, hogy mi lesz a továbbiakban?
Őrület, kétségbeesés, fekete sötétség..tökéletes magány, életem legnehezebb percei....
