A koraőszi napok nem telnek azért unalmasan, mindig van valami. Egy otthonról érkezett kérés zavarja meg a csendet. Édesanyám szól, hogy a városunk egyik ismert fogorvos professzora, Athéni konferenciára szeretne jönni a feleségével, és azt összekötné egy egy-hetes nyaralással, de az útlevél megszerzéséhez szüksége lenne egy meghívóra. A professzor nemcsak Édesanyám fogait kezeli, de bátyám ügyeiben is segített akkor, amikor szükség volt rá.

Szokásos ez a meghívó dolog akkoriban, nem valami különleges. Nem is szeretnének nálam megszállni, van szállásuk egy hotelben, csak éppen a hivatalos szerveknek kellene egy olyan dokumentum, mely azt igazolja, nem saját szakállukra jönnek, van valaki aki biztosítja az ellátásukat és a hazatéréshez szükséges összeget, probléma esetén. Mivel ezt a  szöveget így ahogy van, be kell írni a dokumentumba, érzem, hogy bajban vagyok, hogyan mondjam meg Jorgosznak???? Tudom, hogy cirkuszolni fog, semmi ilyesmivel nem akar kapcsolatba kerülni, fél, nehogy valami komplikáció legyen belőle, nehogy a nyakára jöjjenek és gondot okozzanak neki valami csoró, szocialista országbeliek. Igazi kommunista viselkedés, nem mondom... Meg különben is, annyira érdekes az, hogy nap mint nap tanítanak, kivel hogyan kell viselkednem és olyan nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy mikor valakinek le vannak kötelezve, vagy valaki nekik valamikor segített, arról ne feledkezzenek meg. Az esküvőkre, keresztelőkre vitt ajándékok is pontosan fel vannak jegyezve és ennek fejében elvárják, hogy majd mikor az illetőket mi hívjuk majd vissza, esetleg keresztelőre, akkor legalább annyi értékben kell ajándékot adjanak, amilyen értékű a kapott ajándék volt. Egy olyan adok-veszek dolog folyik, egy íratlan törvény és szabály nevében, hisz rájövök, mindenki így gondolkozik. Ezzel nem is lenne semmi baj, csak annyi, hogy az én saját, otthoni családom teljesen kiesik ebből a "bizalmi körből". Rájuk nem vonatkozik ez. Semminek, aminek a Görögország előtti életemhez köze van, itt helye nincs, csak akkor, ha kellemes dolog, vagy legrosszabb esetben, semleges a mostani családomra nézve. Én mintha az égből pottyantam volna, nekem nincsenek kötelezettségeim a szüleim felé, nekem nem kell velük tartani rendszeresen a kapcsolatot, nekem nem lehetnek olyan ismerőseim, akiknek esetleg tartozom valamivel, vagy a családom le van nekik kötelezve valamiért. Ez utóbbi egyáltalán nem érdekli a görög családom és úgy tartják, nem kell az ő életüket érintse, oldjam meg én, ahogy tudom. Valahogy úgy képzelik, hogy most kaptak egy 25 éves "gyereket", csak úgy, a semmiből, akinek semmi más dolga, mint minél hamarabb beékelődni, szorosan, az új családba. Ebből is látszik, hogy a Jorgosz családja még mindig nem én vagyok elsősorban, hanem a szülei és én.

 

Telnek a napok és muszáj előállnom Jorgosznak a kéréssel, mert az otthoniaknak szükségük van a papírra. Ahogy sejtettem, óriási cirkusz lesz belőle. Hogy én mit képzelek, hogy nem dolgozom, alig van pénzünk, miért ígérgetek ilyesmit, mi lesz, ha valami probléma adódik, és egyáltalán, miféle dolog ez? Ezen lovagol a férjem, majd az egész család, mert megmondja anyóséknak is. Napokig folyik a cirkusz, én nem mondom Édesanyámnak, mert szégyellem, mit mondjak, meg sem értené mit kell ezen veszekedni. Semmi másról nincs szó, mint arról, egy általam megírt dokumentumot kéne aláírjon a férjem, amit én majd hitelesítenék a román követségen és hazaküldenék postán. Nagy dolog. Végül csak aláírja, de nem szalaszt el alkalmat, hogy ne morogjon miatta és ne háborogjon, bennem meg gyűl a keserűség, sőt, ahogy az érkezésük ideje közeleg, egyre feszültebb vagyok, mert mi lesz, ha valóban valami gond lesz? Mi lesz ha igaza lesz Jorgosznak és előáll valamelyik probléma azok közül, amiket ő, mint fekete jövőképet, falra fest? A sok idegességtől elkezd fájni a fejem jobb fele, mintha az arcomból indulna ki a fájdalomsugár. Eleinte nem is foglalkozok vele, aztán ahogy napokig nem múlik, egyre idegesebb leszek tőle. Megkérdek egy orvos ismerőst, megnyugtat, migrén tüneteim vannak. Szedem a fájdalomcsillapítót, de rettenetes mikor elővesz, nekem annyira szokatlan, nem voltam soha fejfájós típus. Végül így talál az orvosprof is, fejfájással. Meghívom őket magunkhoz, nagyon kedves emberek, de azok közül valók, akikkel otthon bizonyosan nem jártunk volna össze, ők a kisvárosom felső tízezréből valók. Ezt sem érti Jorgosz, neki ők ugyanolyan csoró szocialisták, mint bárki más, nem érti, hiába élt ott 5 évet, hogy nálunk is pont úgy megvannak a kasztok, mint bármely kapitalista országban. Azt sem tudja felfogni, milyen örömet szereztem Édesanyámnak, hogy a lekötelezettségét ezzel leróhatja. Nekem meg semmibe sem került, hisz nem mertem őket vacsorára hívni, nehogy emiatt is cirkusz legyen, csak egy kora délutáni kávéra. Gyönyörű kristály konyakospohár készletet kapok tőlük ajándékba, gyönyörű, gyönyörű, mintha kézzel csipkézték volna ki a poharakat. Ez persze már tetszik Jorgosznak, megenyhül. A profnak elpanaszolom, hogy hónapok óta tart a migrénem és hol enyhül, hol megint erősebben elővesz és egy nagyon rendhagyó módszert javasol.

Kapcsoljam be a vasalót, állítsam élére-javasolja, és tegyem közel az arcomnak a jobb felét, minél közelebb ahhoz a ponthoz, ahová a fájdalom gócát be tudom lokalizálni. Üljek úgy pár percet, majd megint kicsit és tegyem ezt napjában kétszer, háromszor. Hálásan megköszönöm a tanácsot, nem nagyon hiszek benne, de csinálom. Jorgosz ezt is kigúnyolja, neki semmi nem jó, csak amit görög orvosok mondanak. Csak nézem, miért lett ilyen? Nem ő volt az, aki hozzánk jött tanulni? Akkor jó volt, amit a profok neki az egyetemen mondtak, most meg három év alatt mintha azt is elfelejtette volna, hogy valaha kilépett ebből az országból..

Csinálom, csinálom, vasalózok mikor tehetem és láss csodát, a tünetek enyhülnek, majd kimarad teljesen a fejfájás. Hogy most a vasalózás vagy csak megnyugodtam, mert lejárt a profék őszi nyaralása és nem volt semmi gond, nem tudom, de tény, hogy helyrejövök. Még egy karcolás házasságunk üvegén, mennyit kellett halljak, szenvedjek egy egyszerű dologért, egy annyiért, hogy valakinek segítsünk kilátogatni Görögországba, egy olyan valakinek, aki egy bizonyos, nem szorulna a mi pénzünkre, még akkor sem, ha valami gondja lenne itt, hisz van neki annyi, amennyi nekünk talán soha nem lesz. De ettől függetlenül, miért ne segítsek valakinek, ha tudok?

 

Időközben barátra lelek a kávésüzlet Nikoszának feleségében. Eleftheria modern, mindig jókedélyű, nevetős és ... utálja az anyósát. Így mindig van téma, ez az első telem Görögországban, de hivatalosan a második évem, hogy kikerültem. A tanulás, olvasás, másolás meghozza az eredményét, már simán elbeszélgetek Eleftheriával, a magam módján. Természetesen nem értek meg mindent, közel sem, de folyamatosan kérdezek, ő meg igyekszik egyszerű szavakat használni, hogy ne nehezítse a dolgom, soha nem gúnyol ki, soha nem csodálkozik a kérdéseimen, nem érezteti velem, hogy magánál kevesebbnek tartana, sőt, sokat dícsér. Nagyon türelmes velem és igazi szimpátia alakul ki köztünk. Mikor meghallja, hogy van egy jóval fiatalabb öcsém, elkezdi gyűjteni nekem a fia kinőtt ruháit. Egy idő után már szép nagy csomag gyűl össze a patarim-ban és egy újabb gonddal gazdagodom, hogyan küldjem ezeket haza? Eszembe nem jut Jorgosztól erre kérni, mert megint csak cirkusz és kiabálás lesz, tudom nagyon jól. Csak akkor segítsünk másokon, ha a magunk gondját már megoldottuk-az elv, talán egyet is értünk ebben, csak éppen a magunk gondja körül van némi eltérés a felfogásunkban. Ráadásul ez megint egy olyan téma lenne, melynek kapcsán valaki, vagy valami az én múltamból neki most gondot, problémát okoz, na ez, amivel nem tudunk megküzdeni. Mondogatom Eleftheriának, addig addig, amíg erősködik és elveszem tőle a háromezer darchmát, amit kölcsönad, hogy el tudjam küldeni a ruhákat. Titokban beszerzek pár jó nagy dobozt a szuper-marketből, szépen becsomagolom a dolgokat és egy délelőtt, mikor Jorgosz dolgozik, elcipekedem velük nagy nehezen a buszhoz és feladom Édesapámnak. Nagy öröm ez nekem, de nekik is otthon. Nem mondom meg a kölcsönkért pénzt és szerencse vissza tudom majd adni, úgy, hogy ne kelljen róla beszámolni a családnak. Eleftheria mindig ezután félreteszi nekem a gyerekruhákat, a kisebbeket is, és én ilyen, olyan módszerekkel, mindig elküldöm őket. Azok a ruhák, melyek már nem jók az öcsémnek, másfelé mennek, mindig találnak gazdát maguknak, azokban az években nincs egy normális ruha az otthoni üzletekben, az emberek teljesen le vannak szegényedve. Nagyon hálás vagyok Eleftheriának ezért is, és őszinte barátságáért. Pici zöld oázis a Szaharában, színfolt és öröm az életemben. Végig megmarad közöttünk ez a barátság, amíg Jorgosszal élek, és támogat, amiben tud, sosem felejtem el kedvességét.

 

Még mielőtt a karácsonyi és újévi ünnepekre készülődni kezdenénk, anyósómék elutaznak Bulgáriába. Pár napos út, csoportos utazás, a nagybácsit nem viszik magukkal. Oda kell járnunk, utánanézni, mi van vele, kaját vinni, végre van egy konkrét feladatom is, saját háztartásomon kívül, hasznos tudok lenni, örülök is neki. Annak már nem, hogy a nagybácsi továbbra sem beszél velem, a szükségeseket kivéve, de mivel Jorgosszal sem, elkönyvelem, hogy ez már így marad.

Megjönnek anyósék tele élménnyel és örömmel üdvözölnek minket, még én is mintha örülnék nekik. Becsúszunk a decemberbe és közelednek az ünnepek. Nagyon nagyon kíváncsi vagyok, hogyan ünnepelnek errefelé és hogy konkrétan mi hol fogunk szilveszterkor bulizni? 

 

Végre valami izgalmas esemény, amire lehet várni!