A cég ahová másnap bemegyek egy első interjúra, 10 percre van gyalog tőlem, a Messogion sugárúton található. Növekedőfélben lévő technikai cég, ők is személyi számítógépek és nyomtatók kereskedésével foglalkoznak, valamint éppen abban az időben hozzák be először Görögországba a Sun számítógép-rendszert. Egy négyemeletes saroképületben vannak az irodáik, nagyon szép minden, modern, csak akkor konyul le a szájam sarka, mikor átmegyek a szervíz részlegre, ahová az új technikust keresik. A szervíz bizony egy közeli sima tömbház-épület alagsorában van, alig két szoba, zsúfolva dobozokkal, műszerekkel, emberekkel, olyan mint bármely más ilyen jellegű hely végülis. De ahogy a főmérnökkel beszélek, szívembe derű költözik és tudom, fel fognak venni. Kölcsönös a szimpátia, "szerelem első látásra" jellegű dolog. A férfi apámmal lehet egyidős, jóságos, jóindulatú, kedves, csak szuperlatívuszokban tudok róla otthon majd beszámolni.
Mikor körülbelül egy hét múlva értesítenek, hogy felvettek és menjek, intézzem a formalitásokat, csak abban tudok reménykedni, a főnököm valóban olyan is lesz, mint amilyennek tűnik. A másik cégtől nem nehéz megválnom, Nikosz is váltani készül. Tudom, ha nem én mennék, akkor is búcsúznunk kéne, mert ő menne előbb. Minden jó irányba látszik haladni, a fizetésem lényegesen jobb lesz, a munkahely közel van a lakásomhoz és a munkámhoz fantázia is kell, mert vannak tervezői vetületei. Ami magát a komfortot illeti, hát, hagy bizony maga után sok kivetnivalót. Sokan vagyunk kis helyen, egymás mellett állnak az íróasztalok, nincs semmi választófal közöttünk, nagyon nehéz koncentrálni mikor mindenki bent van. Ráadásul télen nagy esőzések alkalmával beázunk. Szerencse rajtam kívül nem sokan, még csak egy nő van folyton a műhelyben, egy ciprusi mérnöknő. Ő sem rohan folyton kliensekhez, nekünk többnyire bent van munkánk, a főnök gondoskodik róla, hogy lehetőleg ne a "lányai" legyenek az útakon. Hálásak is vagyunk miatta. Persze néha azért kliensekhez is kell menni, ahol nem mindig jó a fogadtatás. Túl fiatal vagyok, még annál is fiatalabbnak és tapasztalatlanabbnak nézek ki. Minden sérelmet nagyon a szívemre veszek, napokig rágódom rajtuk. Megtörténik például, hogy mikor megérkezek, akkor megkérdik, miért nem küldtek egy normális technikust nekik, egy férfit? Nagyon sokszor megkapom ugyanezt, szótlanul is, csak a tekintetekből olvasom ki. Ilyenkor nagyon nehéz a munkám végezni, mert rettegek, nehogy éppen most ne sikerüljön, nehogy éppen most legyen egy kudarcos esetem, ne most, kérlek Istenkém, ne ezeknél, hadd lássák, a nők is vannak olyan vagány gyerekek, mint a férfiak. 1989-t írunk, nem sok görög mérnöknő futkos még az utakon.
Jó a hangulat itt is, a műhelyben mind fiatalok vagyunk, az egyetlen "öreg" a főnökünk, akit mindenki imád. A műhelyhez tartozik egy kis udvarka is, ahol sok macska megfordul, etethetem kedvemre őket. Egyik nap egy picike kis macskát találok és elhatározom, hazaviszem. A fogadtatás nem a legjobb, de aztán megegyezünk abban, ha én foglalkozom vele, rendezem, etetem, takarítok utána, akkor maradhat. Cirmi cicám színes, az a fajta, amire a görög "keramidogatos"-t mond, ami szó szerint cserepeken mászkáló macskát jelent és általában a nem fajtiszta, kóbor macskákra használják. Bundáján mindenféle szín előfordul, a narancssárgától a szürkén keresztül a fehérig. Imádnivaló kis állat, nemsokára nagyon szépen megtanulja, hogyan használja a homokját, kialakul a helye a házban. Sokszor kimegy a balkonra, ahol a többi macskát csodálja messziről, neki nincs honnan ellógnia egy traccspartira.
A család azonban piszkál a macsek miatt. Hiába egyezett bele a férjem, mégis folyamatosan hallom, a morgás megy az ő, de az anyósom részéről is. Azzal fognak rávenni nyáron, hogy levigyem majd falura, hogy elmagyarázzák, ha gyereket akarok, akkor mennyire nem jó, ha macska van a háznál. Ezen el is gondolkodom, az Achilles inamba talált a nyíl. Elhatározom, nyáron macseket valóban jobb lesz levinnem a faluba és ott majd ellesz anyósékkal, télig meg majd kialakul a kinti élete és különben is, Máriáék majd etetik.
Végre Jorgosz is vált, felveszik a beígért munkahelyre, a Panasonic szervízbe, ami Athén központjában van. Nem egy nyugdíjas állás ez sem, de sokkal jobb mint a másik és a fizetése is majdnem hirtelen a duplájára emelkedik. Reménykedem, hátha a munkahelyi pozítiv változások a személyes életünkre is pozítiv hatással lesznek. Igaziból én is csak reménykedem benne, de nem foglalkozom külön ezzel, úgy, ahogy ő sem, csak hagyjuk a napokat, teljenek rutinosan tovább. Mindketten eljárunk reggelente dolgozni, délután Jorgosz későbbre ér haza mint én, mert amíg a központból hazabuszozik, addig én már rég otthon vagyok. A többi a szokásos, ő délután pihen, én a háztartással foglalkozom. Hétvégeken anyósomnál ebédelünk, egyrészt morgolódok ezen, másrészt bizony jólesik reggel aludni és pihenni, hisz így elmehetünk péntek vagy szombat este valamerre tekeregni, egy moziba vagy tavernába barátokkal.
Időközben lassan de biztosan egy állandó baráti kör is kialakulóban van. Van egy görög baráti társaságunk, illetve nem mondhatnám társaságnak, mert többfelé ágazódó kapcsolatokról van szó. Jorgosz még tartja a katonaságnál megismert emberek közül néhánnyal a kapcsolatot, aztán vannak a gyerekkori barátok, ide tartozik Nikosz, a kávéboltos és a szép szőke Kosztasz, aztán meg az egyetemi barátok. Mindegyikükkel találkozgatunk, el-eljárunk hétvégeken tavernákba, én nem is tudom akkor felfogni, milyen jó dolgunk van, mennyire szabadok vagyunk így, hogy nincs gyerekünk, de hétvégén még a főzéssel sem kell bajlódnom.
Aztán egyre jobban kiforr a saját, különbejáratú baráti társaságunk, egyre többet leszünk együtt. Három házaspár, mindegyiknél valamelyiknek vagy mindkettőnek köze van Romániához. Az egyik párnál a feleség, Rosa, román, a másik párnál a férj, Vangelis, ugyanazon az egyetemen végzett, ahol én, ugyanazt a szakot, de más tagozaton. Mindkét esetben Jorgosz barátairól van szó, én nem is ismertem őket az egyetemi éveink alatt, Rosat is itt ismertem meg. Csak Vangelist ismertem látásból otthon, de nem voltunk köszönőviszonyban. Ezenkívül egy magyar társaság is kialakulófélben van. Erzsivel véletlenül futok össze a román követségen egy délelőtt. Nézem, nézem messziről, nem vagyok biztos benne, hogy ő az, de nagyon emlékeztet egy iskolatársamra. Eleinte arra gondolok, már kezdek meghülyülni a honvágytól és szellemeket látok, de mikor megszólítom, kiderül, valóban ő az, ő is férjhez jött Görögországba és nem is laknak tőlünk messze. Elkezdünk egymáshoz járni, Jorgosz nem kedveli különösebben a társaságukat, nem nagyon talál a szó az Erzsi férjével, illetve találna, ha az beszélne, de nem beszélget, túlzottan csendes típus, amit az én férjem nehezen visel el több órán keresztül. Erzsi lesz a legjobb barátnőm, nagyon szoros barátságunk évtizedeken keresztül tart majd, addig, amíg az élet el nem sodor bennünket egymás mellől. Erzsi körül már vannak más magyarok, ő már hamarabb kialakította a baráti körét, hamarabb megismert más magyarokat, így nála gyülekezünk akkor, amikor magyar vonatkozású dolgokról, gyülekezőről, barátkozásról van szó.
De az igazi baráti csapat férjemnek a Vangelisék és Rosa-ék társasága. Elkezdünk együtt járni tavernákba, majd apró, egy napos kirándulásokra. Kicsit a magányom felenged. Rosa-val is talál a szó, habár vele nem igazán lehet magasabbröptű labdákat ütögetni, egy egyszerű lány, az egyetemi városunkhoz közeli faluból származik, bent dolgozott a városban, amikor hozzácsapódott a férjéhez. A srác akkor még alig első éves volt. Veteránok már ők is a kapcsolatukban és ugyanazokat a gondokat észlelem náluk is, mint nálunk. Így egy idő után közös sorsunkról tudunk beszélgetni, habár sem ő, sem én nem vagyunk teljesen őszinték egymáshoz, a nagyon mély, lelki dolgainkat, titkainkat nem mondjuk el egymásnak. Vangelis az egyetlen olyan ember, akivel tökéletesen talál a szó. Ugyanazt az egyetemet végezte amit én, ugyanazok voltak a tanárai. Hihetetlenül éles eszű, ezer fordulattal működik az agya, soha nem kell mindent túlmagyarázni, félszavakból értjük egymást. Az ő kapcsolata sem felhőtlen a barátnőjével, annak ellenére, hogy az egy kimondottan nagyon szép lány. Ami az észt illeti, hát nagyon lemarad Vangelis mögött. Látszik rajtuk, Vangeliszt a testiségével tartja fogva, a pasi folyton macerálja, hozzá-hozzá ér, de amikor valami komolyabbról van szó, Helen csak hallgat és Vangelis a többiekkel beszélget szívesebben. Egyre többet találkozunk, egyre több a közös program.
Mintha az életünk kissé nyugodtabb, stabilan mederben folydogálna..vagy ez csak a vihar előtti szélcsend lenne?
