Most-már igazán arra koncentrálok, minél hamarabb kihozhassam Édesanyámat. A rendszerváltás előtt több akadálya volt ennek, nagyon komplikált lett volna utaznia, mert felelős pozícióban dolgozott. A forradalom után hamarosan azonban egy olyan törvényjavaslatot fontolgatnak Romániában, melynek értelmében engedélyezik az 51 évet betöltött munkavállalóknak, a nyugdíjba menést. Nagyon sokat vacilálunk ezen, Édesanyám velem beszéli meg a kételyeit. Szerencse az új munkahelyemen van telefonálási lehetőségem, így anélkül, hogy túlzásba vinném, rendszeresen tudunk beszélgetni. Levelek helyett is csak faxolunk, úgy gyorsabb. Csak akkor írunk leveleket, mikor kényesebb témákról akarunk beszélni, mert még mindig bennünk él a frász, hogy telefonban nem szabad, valamelyik szekus lehallgathatja.
Az útlevélkérelem is simán megy és mindketten megkapják a beutazási turista vízumot. Igaz ez utóbbi nem annyira egyszerű, mert a rendszerváltás után hirtelen mindenki menni akar, így a görög követség, mint a többi is, alaposan megszűri az embereket, akiknek megengedi a beutazást. Rémes helyzetek vannak Bukarestben a konzulátusnál, már ez elég lenne arra, hogy az embernek elvegye a kedvét az utazástól. A Görögországból kapott meghívó levéllel kell sorban állni hajnaltól, vannak olyanok, akik már éjjel kiállnak, hogy elsők legyenek. Ugyanis a görögökre jellemző rossz szervezés égisze alatt nem adnak sorszámokat, vagy amikor mégis igen, azt úgy, hogy mások kapnak mások helyett, adják-veszik- csereberélik a számokat. Sokszor megtörténik, hogy olyanok, akik reggeltől ott állnak a kapu előtt, végül nem is jutnak be. Ez pedig rettenetes egy vidékről jött kérelmezőnek, mert másnap nincs ügyfélfogadás, csak harmadnap, így a szerencsétlen kénytelen szállodaszobát fizetni-ha nincs rokonság, és elveszíteni még két napot a fővárosban.
Édesanyámék is nagyon sokat fáradnak, nem vagyunk közel Bukaresthez. Komplikált az utazás, a hálókocsi drága is meg büdös is, a vagonok is fűtetlenek, koszosak, szóval alaposan meg kell szenvedni a görög útért. Végül sikerül és megvan a vízum, útlevelek kézben és eljön a várva várt nap, mikor várjuk őket a busznál. Ez sem megy olyan egyszerűen, mint manapság, mert mobilok nincsenek, így csak körülbelül tudjuk, mikorra érkeznek. Ki kell mennünk a központba és ott ácsorgunk a buszra várva. Szerencse a buszsofőrök mindig értesítik az irodát az Athén előtti legutolsó pihenőhelyről, így fél óránál többet soha nem várakozunk.
Jorgosz szereti Édesanyámat és a pótapámmal is jól elvan, aki, ha nem jön rá éppen a problémája, nagyon aranyos és szórakoztató, kedves ember. Megkérem Jorgoszt, igyekezzen nem rondának lenni, valahogy vészeljük át veszekedések nélkül, nem szükséges lássák a szüleim a valós helyzetet. Ráadásul nehogy a mi problémánk felszínre kerülése, előhozza nevelőapám szorongásait is, amiket majd az ismert módszerekkel akarjon csillapítani. Jorgosz szokás szerint ekkor is azt mondja, neki nincs semmi problémája, ő nagyon jól megvan és jól érzi magát, a gond velem van.
Ilyenkor legtöbbször felmérgesedem, de magamban elfog a szorongás és a bizonytalanság, valóban így lenne? Vajon tévedek? Nem jól látom a valós helyzetet? Mindenki így él? Ez lenne a normális? Nem tudom..
Édesanyámék most jönnek először Görögországba és nagyon nagy élmény nekik. Lefutjuk a kötelező köröket a történelmi központban, megnézzük az Akropoliszt és a múzeumot, majd sétálunk a történelmi negyedben, a Plaka-ban. Csodálattal vegyes elérzékenyüléssel szemlélik az ókori oszlopokat és a mai, nyüzsgő városképet. Április van, meleg, gyönyörű idő, lehuppanunk egy kávézóba, majd az egyik Akropolisz alatti tavernában ebédelünk. Jorgosz nincs velünk ezen a sétánkon, mert dolgozik. Én pár nap szabadságot veszek ki, hogy többet tudjak velük lenni, és habár nem lennék még jogosult rá, mert most váltottam munkahelyet, de nagyon rendesek velem és szó nélkül beleegyeznek. Mielőtt megjöttek volna Édesanyámék megvettük az autónkat is, egy Nissan Micra-t, így most könnyű lesz falura leutazni. Kölcsönnel vettük, mint mindenki más, és jó pár évre lekötöttük előre a fizetésünk egy részét. Szerencse, ezt meg tudjuk engedni most már magunknak, hisz a lakás saját és nincs gyerekünk sem. Én még nem tudok autót vezetni, ebben az évben akarom letenni a vizsgát, csak Jorgosz vezet. Így Édesanyámékkal a városban busszal és metróval közlekedünk.
Pár nap múlva készülünk falura utazni, ott fogjuk tölteni a húsvéti ünnepeket. Még eddig én sem láttam, hogyan ünneplik falun a húsvétot, amúgy is már kezdek fáradni a gyors munkahely váltásoktól, kívánom a csendet, a vidéki friss levegőt, várom az utazást. Még pár napot dolgoznom kell mielőtt lemegyünk, azalatt Édesanyámék egyedül mennek, jönnek. Minden nap kitaláljuk a másnapi programot, van egy jó Görögország útikönyvünk és egy görög-magyar párbeszéd könyvecském-az, amiből eleinte görögül tanultam, ezekkel felszerelkezve felfedezik maguknak a látnivalókat, amiknek megnézésére együtt nem jut idő.
Egyik nap, mikor megint a központba mennek és a Plaka-ban lófrálnak, bemennek Jorgoszhoz. Tudják hol van az iroda, mert már jártunk ott a múltkori sétánk alkalmával, de reggel le is rajzoltatják velem, hogyan kell pontosan megtalálni. Mikor délután találkozunk, kérdem, megtalálták-e az irodát, voltak-e a férjemnél. Mielőtt igennel felelnének, sokatmondóan egymásra néznek, ez nem kerüli el a figyelmem. Meg is kérdem, mi történt. Nem nagyon akarnak beszélni, köntörfalaznak, de aztán elmondják, hogy mikor odaértek, az ajtó zárva volt és elég sokat kellett várni, amíg Jorgosz kinyitotta. Akkor meg elég zavartan valami olyan magyarázkodásba kezdett, hogy bocsánat, de muszáj bezárva tartani az ajtót, mert folyton járnak a könyvekkel kilincselők, a folyóiratokat osztogató Jehova tanúi és emiatt nem akarják nyitva hagyni. Láttam Édesanyámat idegesíti a dolog, de megnyugtatom, hogy valóban így van, sokan kilincselnek mindenféle portékával és meg tudom érteni, hogy nem akarják folyton az embereket kidobni. Ha jól magamba nézek, engem is idegesít a dolog, de nem sokáig. Elhessegetem magamtól a gondolatot, pedig tudom jól, a légüres tér már akkora közöttünk, hogy idő kérdése, mikor furakodik oda be egy harmadik.
Anyósomék hamarabb leutaznak busszal, mert a kiskocsinkba nem férnénk be mindannyian, mi Húsvét előtt pár nappal indulunk. Kellemes az utazás, megállunk a Korinthoszi szorosnál, végre megnézzük az emléktáblát Türr István és Gerster Béla nevével. Sajnos antik Korinthoszba semmiképp nem akar Jorgosz bemenni, mert unja és állítása szerint nincs ott semmi különös. Viszont az útvonalon változtatunk és ez alkalommal Tripolin keresztül csordogálunk az ókori Olümpia közeli falunk felé. Gyönyörű a táj, az út régi, de jó minőségű aszfaltborítású és alig találkozunk más kocsival. Olyan buja zöld minden, hogy Édesanyám nem akarja elhinni, ez is Görögország. Az út sokkal tovább tart, de sokkal szebb és hálás vagyok Jorgosznak, hogy erre hajtott.
Falun megoldjuk, hogy mind elférjünk, a dupla matracos nagyágyról ledobjuk a fölső matracot a földre és ott alszunk Jorgosszal, a fenti hálószobában. Ez senkinek nem okoz gondot, mi úgyis olyan ritkán élünk házaséletet, hogy nem okoz semmi fennakadást a közös alvás. Az idő is gyönyörű, igazi nyári meleg van, nem fázunk, igaz este és reggel hűvös van és eléggé nyirkos a levegő.
A húsvét a görögség legnagyobb vallási ünnepe, irtózatosan sok betartandó szabály van azok részére, akik követni szeretnék az egyház által előírtakat. Már az is nehéz, hogy a húsvéti böjt alatt nem szabad semmi olyat enni, amiben vér folyik, tehát nyüzsgő-mozgó állatfajtából csak a puhatestűeket és a tenger gyümölcseit. Ezeket én még akkor utálom, de szerencse a család nem böjtöl. Így megúszom a megjegyzéseket is, amik bizonyosan nem maradnának el, ha ők böjtölnének, én meg enném továbbra is a húsos ételeket. Aztán a húsvétvasárnap olyan, mint nálunk a szilveszter. De azt megelőzi a nagypéntek, amikor a fiatal lányok egész azelőtt-való éjjel díszítik a jelképes ravatalt, amit majd a nagypénteki körmenetben végighordoznak a falun. Elviszem Édesanyámat és bekukkantunk csütörtök este a templomba, csodálkozva nézi, ahogyan az aranyfestékkel kifestett, aprólékos faragásokkal díszített, nekünk kissé giccsesnek tűnő ravatali ágyat majdnem teljesen ellepik a fehér virágok és virágkoszorúk. Pénteken kimegyünk a kis falufőtérre, nem akarom, hogy beálljunk a körmenetbe, a falu úgyis tudja, hogy anyósomék nem vallásosak, hát ne szólják meg őket azért, hogy én meg a családom mégis végigkísérjük a ravatalt. De végignézzük a menetet, már annyit belőle, amennyit láthatunk a terecskén egy kávé mellé leülve.
Ugyan anyósomék nem vallásosak, de a hagyományos ételeket elkészítik. Szombat a nagyböjt napja, ekkor még olajat sem szabad enni, mi nem tartjuk be, de szegényes az ebéd, mert este lesz a komoly vacsora. Szólok Édesanyámnak, pihenjenek le délután mert este 12 után kell majd vacsorázni és a Nagy Csütörtökön megfestett piros tojásokat összekoccantgatni. Elsétálunk a templomig, mert vallás ide vagy oda, ezek a szokások olyan érdekesek számunkra, hogy azt akarom, Édesanyámék lássák. A szombat esti misére gyönyörű gyertyákkal megy mindenki, ezek a „lambadak”-nak nevezett húsvéti gyertyák. Sok közülük igazi művészi alkotás, látszik, kézműves munka. A gyerekek gyertyáin különféle játékok vannak, van olyan gyertya, hogy alig látszik ki a ráerősített baba vagy autó, vagy egyéb játékszer alól. Ahogy 12-t üt az óra, óriási üdvrivalgás lesz, az emberek mintha megbolondulnának, mindenki egymást csókolja, puszilja, mint nálunk szilveszter éjszakáján, miközben kiabálják: „Jézus feltámadt!” amire jön is az ujjongó válasz „Igen, valóban, feltámadt!”.
Igazi verekedés kezdődik, kinek a gyertyája kapjon előbb a szent lángból, amit a pap az oltárról hoz ki. Végül az emberek egymásnak adják a sötétséget feloldó fényt, a szent lángot és mindenki vigyázva, hogy a gyertyája lángja ne aludjon ki, hazaindul. Nálunk is van gyertya, ha nem is olyan gyönyörű, de egy szép női gyertya, ezzel hazavisszük a fényt. A gyertya szent lángjával más házaknál keresztet rajzolnak az ajtókeret fölső részébe, itt nálunk természetesen nem szabad, még jó, hogy a lángot bevihetem a házba. Az ünnepi vacsora mindenhol majdnem ugyanaz: a magiritszának nevezett bárány-belsőségleves, amit én akkor látni sem bírok, valamint a gardubákjá-nak nevezett belsőségfalatok, sütőben kisütve, citromosan, oreganosan. Ez utóbbi nagyon finom, de csak azokat a darabokat eszem, amelyikben máj van, a tüdőt nem szeretem. Ezek mellé a piros tojások, ezeket egymásnak ütögetjük és nevetünk azon, kinek a leggyengébb a tojása. És desszertnek a húsvéti kalács. Mire lefekszünk majdnem két óra, reggel 6-kor már kelnek azok, akik nyárson sütik hagyományosan a bárányt. Nálunk nem lesz ilyen, csak sütőben süti anyósom, ő felkel idejében és mindent előkészít, mi lustálkodhatunk, majd mehetünk sétálni.
A falunak olyan a hangulata, hogy Édesanyám soha nem felejti el, óriási élmény számukra. Az idő gyönyörű és majdnem minden udvaron, kertben sütik a bárányt, lassan forgatják a nyársat, miközben nevetnek, bort isznak és az asszonyok sürögnek forognak, hogy a többi ételt előkészítsék. A déli órákban, mikor mi elindulunk egyet járni még az ebéd előtt, majdnem mindenhol kész a bárány és éppen az asztalhoz ülni készülődnek, óriási a vidámság, jókedv. Mindenhová illik beköszönni a „Jézus feltámadt” köszöntéssel, amire jön is a vidám válasz, hogy „Valóban, feltámadt!”. Majdnem mindenhol meg akarnak kínálni, vagy borral, vagy báránnyal, sok helyen csipegetünk is, hihetetlen ízletes ez a nyárson sült bárány. Az otthoni ebéd sem kismiska, délután megint járnunk kell, hogy bírjuk a sok evést.
A délutáni sétánkon Anyósomék is velünk jönnek és jól kisétálunk a faluból, elmegyünk az egyik rokon narancsligetéig. Ez itt olyan, mintha nálunk otthon valakinek falun lenne egy telke, ahol almát termeszt. Nem nagy ügy és nem is szokatlan, de Édesanyáméknak, még nekem is, óriási újdonság. Én sem láttam még ennyi fát együtt, elérhető közelségben és nem láttam még ekkora narancsokat! Akkorák mint a fejem! Kérdezem Anyósom, megkóstólhatunk-e egyet, amire nagyot nevet és mondja, persze, együnk, amennyi belénk fér, hisz úgyis csak itt állnak, nem szedi össze senki, mindjárt elromlanak, vége, hisz már április vége van. Ilyen édes narancsot sem azelőtt sem azután nem ettem! Édesanyám el sem akarja hinni, mennyire édes lehet egy narancs. Esszük, esszük, a lé csorog le az arcunkon, én csak harapom mint az almát, isteni érzés, mennyei eledel!
Húsvét hétfőjén nincs locsolkodás, nincs semmi, az emberek készülődnek vissza a nagyobb városokba. Mi még maradunk, mert Jorgosz névnapja van és ez egy nagy névnap, a Szent György napja, ilyenkor sokan jönnek. Valóban délután érkeznek az emberek, anyósom mindenkinek kis tányéron „mezesz”-t, harapnivalót szolgál fel: egy kis bárány, feta sajt, sárga sajt, olívabogyó, frissen vágott uborka, paradicsom, kolbászos kiflicskék. Édesség is kerül, apró kis süteményekkel készültünk, hoztuk őket Athénból. Eltelik ez a nap is vidámsággal, evéssel, beszélgetéssel, Édesanyáméknak annyi élménnyel, hogy teljesen kifáradnak tőle. Másnap már utazunk is vissza Athénba és pár nap múlva szüleim készülnek haza a busszal. Boldogok és nagyon jól érezték magukat. Nem tudom Jorgoszt is mi leli, de megígéri Édesanyámnak, hogy nyáron hazaszaladunk, hogy tegyünk egy kisebb erdélyi körutat.
Annak ellenére, hogy mindketten nagyon igyekeztünk elkerülni minden feszültséget, édesanyám kiszimatolja a levegőből a jövőképet. Mielőtt elutazik, odasúgja nekem, legyen a szemem Jorgoszon és igyekezzek kedves lenni vele, ne veszekedjünk, ne kötekedjek, mert egy házasságban az egyensúly megtartása a legfontosabb.
