Március elején ülök buszra és indulok el megint, véglegesen beköltözni a hellének földjére. Az egy hetes megszorongatása Jorgosznak jót tett a lakásügynek, de nem az én kapcsolatomnak a görög családommal.
Ahogy megérkezem, rögtön ráérzek, hogy orrolnak rám. Már kezdem egészen jól érteni a görög konyhanyelvet, a görög könyvecskéimet folyton bújtam otthon is, így már cselezniük kell, hogy ne értsem miről van szó. Jorgosz nem köntörfalazik, ki is mondja, hogy a család nagyon, de nagyon rossz néven veszi, hogy "megzsaroltam" őket és nem volt türelmem várni.
Tessék???? Majdnem 6 hónap volt megint!! Meddig kellett volna várnom?? A végtelenségig? Minden lakásban találhatnak kivetnivalót és ez így mehetett volna addig, amíg én vagy Jorgosz megunjuk az egészet és valamelyikünk bedobja a törülközőt. Még csodálom is, hogy engedtek nekem és lekötötték a lakást - ez viszont azt jelenti, hogy Jorgosz érzelmei nem változtak, vagy ki tudja, a kötelességérzet? Ugyanis megtapasztalom, hogy annak ellenére, hogy a válások száma már itt is egyre növekedik, a család fogalma mégis szent. A feleséggel szembeni tisztesség megköveteli, hogy betartsák amit mondtak. A kifele mutatott képpnek mindig makulátlannak kell lennie.
A lakás nekem nagyon tetszik. Anyósom sopánkodik, hogy siettem, pedig lehetett volna jobbat is kapni, de hát mit csináljanak, ha nekem nem volt türelmem kivárni. Nem tudják felfogni, hogy engem nem érdekel a lakás, mint ingatlan, mint személyes tulajdon, mint vagyontárgy, nekem teljesen mindegy lett volna, hol élünk, csak legyünk már végre együtt és kezdjem el a felnőtt életem a férjem oldalán. Mai fejjel meg tudom érteni az agóniájukat, nem tudtak, nem akartak nekünk fizetni egy külön lakásbért, ott nem fértünk el, így nem találtak jobb megoldást az én hazaküldésemnél. Nekem egyszerűen az sem fért a fejembe, az a nagybácsi, aki 10 millió drachmát őrzött a kisszekrényben, miért nem ajánlott fel egy annyit, amivel fizette volna a mi lakásbérünket, addig, amíg dolgozni kezdünk és fizetni tudjuk mi magunk - hisz neki senkije, semmije nincs Jorgoszon kívül.. Annak idején az a pénz elég volt egy garzonnak a megvásárlásához, a mi két szobás lakásunk 15 millióba került, tudtam meg később. Már mindegy, ezen hiába is rágom magam és hiába kerül megint és megint előtérbe ez a beszélgetés köztem és Jorgosz között, nem vezet sehová, csak elmérgesedik a helyzet, mert ő nem érti, én mit nem értek és én nem értem, ő hogy a fenébe nem ért meg engem. Első olyan nézeteltérésünk mely egyenlőtlennel zárul. Kénytelenek vagyunk a szőnyeg alá söpörni a témát, mert nem egyezünk rajta.
Ami a praktikus részét illeti a dolgoknak, a lakás 5 percre van anyóséktól. Ez jó is, meg rossz is. Első emeleti lakás, 50 nm, két szoba, konyha, fürdő és egy icuri előszoba, ami arra elég, hogy berendezzem magamnak irodának később és itt álljon majd életem első számítógépe. Ahogy a bejártai ajtón belépünk, rögtön a kis előszobában találjuk magunkat. Itt a falon szemben lesz egy nagy tükör és ez alatt lesz az ebédlőasztal, mely 4 székes, de 6 személyre lehet kihúzni és együtt választjuk ki Jorgosszal az egyik bútorüzletben. Ezen áll majd a számítógép, jobb híján. Ez az asztal rokonok ajándéka, de velem jön majd a válásom után és velem van a mai napig. A kis előszoba egy nagyon remek kis hely, milyen kár, hogy a mai házaknál, helynyerés céljából, ki van iktatva. Innen jobbra nyílik a konyha, mely nagyon kicsi. Van egy kis ablaka, mely háztetőkre nyújt kilátást, de elegendő fényt biztosít, mikor az ajtó is nyitva van, a konyha kimondottan világos. Beépített konyhaszekrények vannak a falra felerősítve, később majd készíttettünk az egyik majdani kollegámmal egy olyan asztalkát, mely becsukható és csak egy széles szekrénysornak tűnik, melyben még edényeket is tárolhatok. Szerencse befér a jó nagy hűtőszekrény, alapdolog ebben az országban, főleg hogy kamra nincs, nem létezik, nem is ismerik azt, olyan értelemben, ahogyan mi azt otthon, Erdélyben használjuk.
Az előszobából egyenesen előre a "szalonba", a nappaliba lépünk. Az ajtó nagy, üveges, melyet jobbra kell csúsztatni, hogy kinyíljon. A nappali hosszúkás, téglalap alakú. A bal fal mentére fog kerülni a kanapé, a jobb fal mentén lesz a férjem hi-fi tornya, nagyon szereti a zenét, rengeteg lemeze van és különféle hi-fi cucca, ezeknek kell hely. Középen kisasztal, majd később a jobb fal mentén lesz egy nagy vitrines komód is. A bútorokat mind együtt választjuk ki és mind kézzel faragottak, masszív, sötétbarna fából vannak, én imádom őket. A nappali is nagyon világos, a falak is fehérre vannak festve, a parketta világosbarna itt is, a hálóban is. Nagyon jól mutatnak a barna bútorok, megtörik a nagy fényességet. A nappaliból egy kis balkonra lehet kilépni, nem sokat lehet innen látni, csak a többi ház hátsó felén lévő ablakokat, balkonokat. Közvetlen előttünk, egy alacsonyabb ház cserepes tetejére esik pillantásom, ahol sok macska napozik, én örömmel legeltetem rajtuk a szemeim, szeretem őket nagyon.
Az előszobának az elülső falának a fele a nappali ajtó, a másik fele egy kis folyósóban folytatódik, innen balra nyílik a kis fürdőszoba. A kis folyosó egy-két lépés után a hálószobába torkollik. Ide a dupla ágyon kívül nem sok minden fér, csak egy TV a falra erősítve, egy tulipánosláda és a két éjjeliszekrény. A ruhásszekrények beépítettek és a hálószoba egyik falát teljesen beborítják, ez nagyon jó, van elég sok hely ott a ruháknak-gondolom én, pedig alig férünk majd el.
A fürdőszoba kicsi és annyira alacsony a plafonja, hogy felemelem a kezem és ki sem tudom nyújtani. igen, mert a fölötte lévő padlástér "patari"-ként funkcionál, ez egy nagyon jó ötlet és mindig nagyon jól ki tudom használni, minden Athéni lakásomban. Igaz, hogy nem kényelmes oda a pakolászás, mert a kis ajtó, ami odavezet, a folyosó felső részéről elérhető, vagyis egy magas létráról. Nincs lakás létra nélkül a "patari" miatt. A mini padlásba be kell mászni, nem lehet ott normálisan pakolni, olyan mint egy.. plafonra szerelt pici játékszoba, de nagyon jó arra, hogy az ember raktárnak használja. Én itt tartom majd nyáron a szőnyegeimet is. Igen bizony, egy másik furcsaság. Nyáron felszedik a szőnyegeket. Mikor a múlt nyáron megérkeztem, nagyon furcsának tartottam, hogy sehol sem látok szőnyeget. Erre rá is kérdeztem és akkor nevetve a tudatlanságomon, elmagyarázták, hogy a nyári meleg miatt minden szőnyeget felszednek húsvét körül, kimossák vagy kimosatják és őszig, általában október végéig raktárban tárolják. A szőnyegtisztítók zöme, nem csak kitisztítja, de el is raktározza a szőnyegeket őszig, majd rendelésre kocsival kiszállítja, mikor a kliens kéri. Nekünk a patari megfelelő hely a tárolásra, igaz, mosni nincsen hol, így én is tisztítóban mosatom minden évben. Eleinte nagy marhaságnak tartom az egészet, de mikor már júliusban mindent levakarnék magamról, még a bőrőmet is, akkor rájövök, bizony igazuk van.
Anyósomtól ellesek még egy nagyon kispolgárinak számító dolgot, de nekem tetszik. Árulnak az üzletekben olyan puha anyagból készült téglalap alakú parkettafényesítő lábtörlőket, amelyeket a háziasszonyok a szobák bejáratánál tartanak és ezekre minden alkalommal, mikor a szobába lépnek, ráállnak és a parkettát fényesítve, csúszkálva járkálnak a szobában. Eleinte ezen is csak nevetek, de mikor nyáron az izzadt talpaimmal folyamatosan foltokat hagyok a parkettán, sürgősen beszerzek magamnak is egy sifikáló pár anyagot, aminek a neve "pataki", a legjobb fordítása talán "taposó", de inkább lábtörlő.
Szeretem a kis lakást és imádok pakolászni benne, annak ellenére, hogy tiszta ügy, szó sem lehet arról, hogy minden stafírungomat kipakoljuk. A dobozaim nagyrésze a "patari"-ba költözik egyenesen, miután az ideiglenes raktárból elhozzuk és mikor 6 év múlva innen elköltözöm, még kinyitatlan dobozokat találok fent, amikről meg is feledkeztem időközben.
Anyósom fejtörést okoz. Látszik, nem lesz könnyű eset. Mivel nekünk semmi bevételi forrásunk egyelőre, minden nap nála ebédelünk. Ez eleinte nem rossz, nagyon jól főz, nem sok mindent, de amit igen, azt tökéletesen. Eleinte ezzel piszkál, mert nem tudok sokat enni és folyamatosan nógat, hogy egyek. A másfajta alapanyagoknak hála, egy hónapra rá, hogy kiköltöztem, tele leszek pattanásokkal és folyamatosan fáj a gyomrom, hasmenésem vagy éppen szorulásom van. Aztán átállok, lassan, de ez alatt nem tudok nagyokat zabálni, ezt meg rossz néven veszi. Ahogy a nyelvet egyre jobban beszélem, úgy derül ki a világ, úgy látok egyre jobban a színfalak mögé és úgy veszítem el boldog tudatlanságomat. Nem mondhatnám, hogy rosszindulatú lenne anyósom, de ennyihez ért, hát ennyit csinál. Sosem mulasztja el valamilyen módon felhívni a figyelmem, hogy a lakás nem a mienk Jorgosszal (értsd emberlánya: nem a TIED!), hanem a MIENK, vagyis mindannyiunké, az övék is, hisz ők vásárolták. Én nem igazán értem, mit mind lovagol ezen, nekem akkor még annyira, de annyira semmi jelentősége ezeknek a dolgoknak, hisz olyan országból jövök, ahol tulajdonképpen a mi körünkben lévőknek alig, vagy egyáltalán nem volt személyes tulajdona, legtöbben állami lakásokban laktunk. Nem is foglalkoztat egyáltalán a dolog, de anyósom folyton ezen lovagol. Ez a lakáskérdés egy nagyon központi dolog itt náluk és egy idő után kezd nagyon idegesíteni. Becsületére legyen mondva, Jorgoszt is, aki legtöbbször rászól anyósomra, hogy fejezze be a piszkálódást. Apósom mondja nekem párszor, ne foglalkozzak anyóssal, túlságosan szereti a fiát, nem rossz ember máskülönben. Ok, semmi gond, én hamar felejtek.
De mikor már megnyugodnék, akkor elkezdődik a kulccsal bemászkálás, mert hogy ez a "MI HÁZUNK". Mindegy hogy otthon vagyunk vagy nem, a kulcsot kívülről egyenesen a zárba és jön, tolat befelé. Ilyenkor megáll a kis előszoba közepén és "Joorgooosz!" kiáltásával felkölti a holtakat is álmukból. Mindegy, hogy mi esetleg alszunk vagy esetleg mást csinálnánk a hálószobában, ő jön és kiált. Ezen már alaposan összevitázunk Jorgosszal. Neki sem tetszik, de anyja és nem tudja, mit csináljon. Üllő és kalapács között, nem érzi jól magát, velem is veszekszik, az anyjával is, folyamatos a cirkusz. Egy idő után már nem szívesen megyek anyósékhoz, mert olyan megjegyzéseket kezdek megérteni, hogy feláll a szőr a hátamon. Bármi újat meglát rajtam, rögtön lóg a fia nyakán, hogy "a feleségednek veszel újat, bezzeg nekem nem..", mindezt mézesmázos mosollyal. Ez ugyanígy marad később is, mikor mindketten dolgozunk és az én fizetésem kétszer annyi lesz mint a Jorgoszé. Hiába magyarázzuk, hogy dolgozó nő vagyok és azt veszek amit akarok, a szöveg ugyanez, mindig. Még mielőtt az első, illetve a második nyár beköszönt, megtagadom, hogy oda járjak ebédelni.
Veszekedünk Jorgosszal, ezen, de azon is, hogy nem értem, miért nem keres munkát. Nap mint nap csak otthon lebzsel, azzal a kifogással, hogy újságból nem érdemes, mert senki nem veszi fel. És hogy beszélt ismerősőkkel és ki kell várni. Ugyanolyan ügy, mint a lakásügy. Én nem értem, ő nem ért engem, sokat veszekszünk a témán. Én nem akarok anyósnál ebédelni minden nap, mintha óvódások lennénk, ő meg nem érti, miért nem értem, hogy nincsen pénzünk. Hogyne érteném, bélyegre nincs pénzem és arra sincs, hogy hazatelefonáljak. Ez senkinek nem jut eszébe, hogy a szüleimmel kéne beszélnem bár egyszer hetente eleinte. Nagyon nehéz ez a kiszolgáltatott helyzet, nem elég, hogy a lakást ők vették és folyamatosan az orrom alá dörgölik, de teljesen ki akarnak sajátítani, nem engem, a fiukat továbbra is. Délben ott eszünk, majd délután még átugranak egy kávéra. Az idegeimre megy lassan az egész életünk, ami teljesen az ellentéte annak, amit együtt az egyetemi városban éltünk, éppen ideje, hogy beköszöntsön a nyár és anyósék elutazzanak vidékre.
Kicsit lenyugszunk, végre, végre, csak öntözni kell odajárnom, na azt szívesen elvállalom. És végre, valamikor nyáron, Jorgoszt behívják dolgozni. Egy raktárba. Hát ezért kár volt egyetemet végezni, de ez is valami, végre, végre, van saját bevételünk és nem kell kuncsorogni a szülőktől, kicsit leválhatunk róluk majd ősszel, ha megjönnek.
