Ez a nyár nem lesz egy utazgatós nyár. Jorgosz most kezdi a munkát, pénzünk alig van, honnan is lehetne, hisz anyósék állják a költségeinket, plusz az a kevés amit Jorgosznak sikerült félretennie amíg katonáskodott. Azért leszaladunk megint két hétre falura, mielőtt Jorgosz végleg beáll dolgozni. Az élet falun ugyanolyan kellemes mint a tavaly nyáron, azzal a különbséggel, hogy most majdnem mindent megértek a görög konyhanyelvből és vannak dolgok, amiket nagyon utálok. Az egyik ami nagyon kezd idegesíteni, hogy folyamatosan csodámra járnak különféle rokonok, ismerősök, Az rendben van, hogy délután egymáshoz eljárnak az emberek egy kellemes délutáni tereferére, de ráérzek, hogy nagyon megnőtt a hozzánk irányuló forgalom, miattam. Mindenki kíváncsi rám. Fogalmam sincs, anyósom mit mesélhetett, vagy milyen részletekbe ment bele, habár gyanítom, nem sokba, mert arra hamar rájövök, a kifele mutató kép nagyon fontos minden görög családnak. "Axioprepia" az egyik szó, amit imádnak hangoztatni és habár a szó büszkeséget, tartást jelent, ők valahogy olyan értelemben használják, hogy ez az egyetlen szó, azt fejezi ki, a család tisztességén nem eshet csorba. Mindegy a becsukott ajtók mögött mi folyik, a nyilvánosság előtt példátlan életet kell mutatni. Ezen is sokat mérgelődök eleinte, hisz én ilyen cselezéseket nem tanultam, de rájövök aztán, van némi igazság benne. Nagyon sokszor használnak fel ellenem később olyan dolgokat, amiket bensőségesebb percekben mondtam el családtagoknak. Ezeket az első veszekedés alkalmával fejemhez vágják. Valahogy nagyon fordítva van ez náluk és rettenetesen nehezen tanulom meg, nem is tudom megtanulni igazán. Nálunk otthon az emberek ha egymásnak elmondtak valamit, azt nem vágták egymás fejéhez az első szóváltáskor, legalábbis a mi ismeretségi körünkben. Itt pedig egyszerűen nem mondanak semmit el, mert hanem az első szóváltáskor egymásra lövöldözés lesz az elmondott dolgokból. Apró, árnyalati különbségek, mégis az ember lánya életét nagyon meg tudják nehezíteni.
Ahogy a rokonok jönnek-mennek, ráérzek arra is, a mosoly nagyon sokszor irónikus és elnéző. Ezen teljesen felforr az agyvizem. Ráadásul azt hiszik mindannyian, az a tény, hogy a nyelvet alig beszélem, azt is jelenti automatikusan, hogy süket vagyok. Az hogy tagoltan ejtik ki a szavakat, mikor hozzám szólnak, nem baj, sőt, de az, hogy ahogyan felém fordulnak és hozzám szólnak, elkezdenek üvölteni, az idegeimre megy. Nincs mit tennem, párszor mosolyogva megjegyzem, de semmi haszna, ez mindig így lesz, még évtizedek múlva is, ahogyan kiérzik az idegen hangsúlyt a beszédemből, már kiabálnak.
Anyósom ételeit imádom és eleinte lelkesen mondom is neki, dícsérem. A dícsérettel akkor kezdek elmaradozni, amikor rájövök arra, miket mond ilyenkor. Az "egyél fiam, hisz otthon éhezned kellett" és ehhez hasonló megjegyzésektől majd falra mászok. Próbálom magyarázni, hogy nem éheztem, de ahogy a beszélgetés kilyukad oda, hogy az üzletek polcain csak szardellakonzerv és mustár volt egy időben, fel is kiáltanak: "aha, na ugye, hogy éheztetek!" Igen, éheztünk, de nem úgy, ahogy ők elképzelik, nem úgy, ahogyan az afrikai helyzetet bemutató híradókban látni, de ők nem értik, a fejükben Afrika és Erdély összemosódik egy virtuális egésszé, melybe engem beleképzelnek mint egy magát vonszoló, éhező szerencsétlent, aki..jujj, még elképzelni is rossz...a fiacskájukat behálózta, hogy kikerüljön a rettenetes helyzetéből. Ez a kép, mely elém vetítődik az egész hangulatból, teljesen elkeserít. Rájövök, hogy soha de soha nem fogják tudni megérteni a világot, ahonnan jöttem. Mindig úgy fognak rámnézni, mint egy sajnálnivaló, szerencsétlen flótásra, aki megfogta az isten jobb lábát, mikor a görög pasi rávetette a szemét. Dícséreteim így lassan lassan elmaradoznak, továbbra is jó étvággyal eszem, de igyekszem nem túlzottan mutatni elragadtatásom és nem is enni annyit, mint azelőtt. Soha nem felejtem el azt az esetet, amikor egyik reggel nagy álmosan lebattyogtam az emeletről és miután megkávéztam, meg is éheztem. Bocsi, de nálunk otthon reggeliznek az emberek. Bementem és kivettem a hűtőből az azelőttvaló napról megmaradt ebédet, fokhagymás paradicsomos padlizsán volt konkrétan. Vágtam egy szelet kenyeret, kiültem az ételesdobozzal és a kenyérrel a kis teraszra és nekifogtam jóízűen falatozni. Anyósom kijött a házból és majd hanyatt vágódott. Akkorát nevetett, majd leesett a lábáról. Nem haragudtam meg rá, habár kissé mérgesített a dolog. Összekiabálta férjem, apósom, Mariáékat, hadd nézzenek csodát, ahogy egy ember reggelire bevágja a megmaradt ebédet, mennyire ki lehetett éheztetve! Ma már tudom, a görög családok 99%-nál elképzelhetetlen, hogy ilyen ételt fogyasszanak reggel, felkelés után. Ezt az esetet mindenkinek elmesélték utána, fűnek, fának, mindig, mikor valahogy szóba lehetett hozni.
Az apró kis bosszúságok mellett igyekszem kiélvezni a nyarat, mert tudom, rövid lesz, vissza kell mennünk a fővárosba, ahol ki tudja mikor jutunk ki a tengerpartra, ha majd Jorgosz elkezd dolgozni. A munka témát kezdem pedzeni. Anyósomék is akarják, hogy dolgozzak, hogyne, hisz akkor több lesz a bevételünk, nem szorulunk segítségre. Azonban semmiképpen nem akarják, hogy egyéb munkakörbe kerüljek, mint abba, amibe végzettségem szerint kellene. Szó sem lehet arról, hogy beby-sitter-ként dolgozzak, vagy esetleg bárban, vendéglőben, kiszolgálóként, akkor sem, ha már ezekhez elegendő nyelvtudással rendelkezem. Egyrészt tetszik, hogy ennyire gondolnak rám, de mikor rájövök, hogy nem engem féltenek, hanem a család hírnevét, akkor megmakacsolom magam és elhatározom, csakazértis munkát keresek magamnak.
Ahogy visszaérünk Athénba, elkezdem bújni az újsághirdetéseket. Nem nagyon boldogulok egyedül, mert nem ismerem a helyeket, ahova el kellene járni, de a munkák milyenségével sem vagyok tisztában. Az is gond, hogy nincsen munkavállalási engedélyem sem egyelőre. A görög állampolgárság megszerzése abban az időben nagyon nehéz és időígényes dolog. A mi esetünkben minden évben el kell mennünk az idegenekkel foglalkozó hivatalba, ami szerencse ebben az óriási városban majdnem mellettünk van. Minden évben a férjemnek egy nyilatkozatot kell adnia, hogy együtt élünk és a házasságünk működik, majd ezután kaphatom meg a pecsétet a letelepedési engedélyemre. Mindezt 8 évig kell eljátszani, ennyi időre lesz szükség, hogy megkapjam az állampolgárságot. A munkavállalási engedélyt pedig a munkahelyi papír alapján kaphatom meg. Először munkát kell találnom, majd onnan egy hivatalos bejelentési dokumentumot kell kérnem, melynek alapján megkapom a munkavállalási engedélyt, mely ugyancsak egy évre szól. Így hát egyelőre fekete munka után kutatok, ha Budapesten olyan könnyen sikerült, itt sem lesz nehéz-gondolom és igazam is lesz.
Egyik sétám során a negyedünkben, gyönyörű virágüzletre bukkanok egy sarkon. Minden virágüzletet megcsodálok, annyira szépen rendezik be mindegyiknek a kirakatát, hogy öröm megállni előttük. Ahogy a színes kavalkádon legeltetem a szemem, egyszercsak meglátok egy nagy fehér papírt a kirakat közepébe ragasztva, melyen azt írja, felvesznek fiatal lányokat. Be is megyek, kiderül, gardéniákat kéne csavargatni.
A gardéniák virágait kevés szárral le kell vágni a tőről, majd a kevés szárnak a végét alufóliába csavarni. Ezeket a szórakozóhelyekre viszik, oda, ahol a különféle sztárok énekelnek. Ott fonott kosárkákban árulják, valami eszement drágán, ezeket a kosárkákat veszik meg hajnal felé a már jócskán beivott vendégek és ezeknek a tartalmát boríttatják magukkal az eladólányokkal, a sztárok elé a földre. Az énekesek így hajnalra már gyakorlatilag gardéniaszőnyegen járnak. Megörülök nagyon a munkalehetőségnek, főleg, hogy semmi papír, semmi irat nem kell nekik, ráadásul 5 percre van a lakásunktól. Igaz a szép virágokból semmit nem látok, mert a földalatti teremben történik mindez, ahol rajtam kívül még vagy öten, mind fiatal nők, dolgoznak. Senki sincs bejelentve, a terem is olyan, hogy nem is látszik kívülről, de arra az esetre is ki van dolgozva haditerv, mi legyen, ha ellenőrzés van.A család teljesen fel van háborodva, hogy én így lealacsonyítom magamat és oda járok dolgozni. Én nem értem mi bajuk, hisz ez is plusz bevétel, ha nem is sok, és különben is, unom, hogy folyton másoknál kuncsorogjak pénzért, ha bélyeget akarok venni a levélíráshoz, vagy ha a szüleimet fel szeretném hívni. Dolgozni fogok és punktum. Fújnak rám, de nem erőszakoskodnak többet, hagynak. Tudják ők, miért. Két hónapnál nem bírom tovább. Rettenetesen nehéz munka. Hiába ülök, a gépies mozdulat amit ezerszer el kell végezni a 8 óra alatt, lassan kikezdi a tagjaimat. Először a kezem, karom kezd fájni, majd a derekam, hátam, végül annyira rosszul vagyok, hogy két hónap után felmondok.
Mindenki boldog és nyomják a "nem megmondtam én" szöveget. Egyelőre behúzom fejem, farkam és örülök, hogy otthon lehetek és pihenhetek. Jorgosz munkája sem könyebb a raktárban, de nem ugyanaz minden nap, van benne változatosság, sőt úgy néz ki, bekerül az irodába.
Én egyelőre nyalogatom sebeimet és leteszek a munkakeresésről.
