Igen, itt vagyok megint Athénban, ebben a titokzatos, forgalmas, levegőszennyezett, de mégis lélegzetelállítóan gyönyörű, mágikus városban. Mielőtt faluról eljöttünk, előjött az elutazásom témája. Nem sokat szóltam, mit is mondhattam volna. Persze, bólogattam, igen, hogyisne, megértettem, ok, már itt sem vagyok, október elején utazom. Igazuk van. Igazuk van? Próbálom az ő fejükkel nézni a dolgokat és megértem őket. Utána átváltok a saját fejemre és nem értem. És ez így megy egész szeptemberben, miközben megvesszük a buszjegyemet hazafelé. Hat éve vagyok Jorgosszal, ebből egy és fél ráment az engedélyek kivárására, ha meg beleszámolom a vakációkat akkor a 6 év hirtelen 4-re csökken. És most megint mennyi lesz belőle? Jorgosz szerint egy-két hónap.
A szeptember még nagyon meleg, főleg a bemelegedett lakásban, az aszfaltrengeteg közepén. Azért megtapasztalom a "protovrochia"-nak nevezett első esős periódust is, mely általában szeptember valamelyik hetében van. Nincs rá szabály, van amikor a hónap első napjaiban beköszönt, van amikor csak az utolsó héten. Ha a hónap elején esik, belerondít a turizmussal foglalkozók munkájába, mert elűzi a görög turistákat vidékről, valamint eléggé lehűti a levegőt és a tengert ahhoz, hogy a görögök számára befejeződjön a nyári szezon. Ha a hónap végére esik, ugyanez történik, azzal a különbséggel, hogy a hotelek, kiadó szobák, tavernák még egy három hetes bevétellel bővíthetik a szezon-keresetüket. Eszméletlen mennyiségű víz tud lezudúlni nagyon rövid idő alatt. Itt szó sincs csepergésről, enyhe kis esőről, amiben ernyővel simán lehet sétálni, olyan erővel zudúl a víz az ember nyakába mikor belekezd, hogy semmiféle ernyő azt fel nem fogja. Csak akkor csökken az eső intenzitása, ha több napon át tart folyamatosan. Szerencse a hónap eleje meleg, így még élvezhetem a sétát és a zavartalan bevásárlást a nyári rövid, szellős ruháimban. Nagy örömmel vásárolok Édesanyámnak és pótapámnak - minden vele kapcsolatos bosszúságom ellenére, ismerősöknek. Ez még az az időszak, amikor egy csomag kávé, egy karton cigaretta, egy jó minőségű selyemharisnya ajándéknak számít. Persze pénzem az nemigen van, honnan is lehetne? Amit a baby-sitteres keresetemből félretettem, már feléltem, Jorgosznak ugyan van tiszti-fizetése, nem is olyan rossz, tekintve, hogy szüleinél lakik, de abból meg folyton a lakásra kell félretenni és spórolunk, meg spórolunk, jaj, sosem hagy el engem ez a szó. Rendes azért, nem panaszkodhatom és ad egy összeget, hogy bevásároljak.
De máskülönben nem sok mindent tudok vele megbeszélni. Ugyan a katonaság miatt eléggé sebezhető, azért látom rajta, megváltozott. Lassan de biztosan változik vissza azzá, aki azelőtt volt, mielőtt én megismertem volna. Nála a folyamat éppen fordítva történik, mint nálam. Míg én eltávolodok az otthoni világomtól, addig ő közeledik a saját, itthoni világához. Én is más vagyok, ő is más. Két másik ember. Mintha nem ismernénk ki magunkat egymáson már olyan jól. Minden megváltozott körülöttünk, semmi nem ugyanaz, más az életterünk, mások a ránk ható erők, viszonyok. Erdélyben én voltam otthon, ismerős terepen, magabiztos, erős személyiség, aki tudta pontosan hol van és mi a dolga. Most elvesztődtem. Nem vagyok ismerős terepen. Nem vagyok otthon. Még sehol nem vagyok, még mindig a senki földjén, ahová 3 hónappal ezelőtt a határt átlépve jutottam. Nincs magabiztosságom, nincs bevételi forrásom, nem ismerem a nyelvet, kapisgálom ugyan, de ez még csak annyira elég, hogy ne vesztődjek el teljesen. Nem ismerem az emberek reakcióit és ez megijeszt, próbálok úgy viselkedni, ahogy képzelem, hogy kell, de Jorgosz is folyamatosan mondja, hogy mikor mi a szokás. Hirtelen a kedves idegen fiúból egy magabiztos görög férfivá válik, aki két lábbal tapossa szülőhazája földjét. Nem rossz ez, sőt, csak rá kéne támaszkodnom, csak rá kéne engednem magam borulni, visz ő ezután. Nem megy. Nem megy ez az elengedés, megnyugvás, ráborulás, nem, még nem. Még nem érzem magam biztonságban. Ez a hazautazás.. ez nagyon felkavar, nem így szeretnék hazamenni. Magamban keresgélek, kutakodok, vajon mi fáj, mi zavar? Az, hogy mit mondanak az otthoniak? Ennyire kispolgári, provinciális lennék? Lehetek is, kisvárosból való vagyok.. Igen de milyen kisváros, milyen iskola, milyen tanárok, milyen emberek! Nincs semmi összehasonlítási alap köztük és az eddig megismert görögök között.De tényleg, ez a bajom?
Ez is, mit tagadjam, ez is. Magamnak hadd ne hazudjak már. Ez az az időszak, mikor mindenki elmegy az országból, nincs család, akinek ne legyen valahol külföldön rokona, hányszor láttam már hazatérő fiatalokat szüleikhez látogatóba. Én mit mondok? Látogatóba érkeztem? Milyen jövőképet adhatok rólam nekik, az otthon maradottaknak?
De nem ez az egyetlen okom a nyugtalanságra. Nem tudom még mindig megérteni, miért rendezik ezt így.
A házaséletünk Jorgosszal még mindig nem az igazi. Sosem volt egyikünk sem az a nagy fantáziával rendelkező szerető, inkább egymást szerettük, mint magát a testi élvezetet, de a dolog rendben volt közöttünk, még az első hónapok nagy szenvedélyének az elmúlása után is. Nem gyakran, de rendszeresen szeretkeztünk. Aztán a várakozási periódusok, a közöttük lévő rövid találkozások teljesen felkavarták a rendszert. Ahelyett hogy éhesen essünk egymásnak a nagy kihagyások után, eleinte félve közeledtünk mindig, mintha idegenhez kellenne nyúljunk. Minden alkalommal el kellett teljen valamennyi idő, hogy valahogy magunkra találjunk. Aztán meg most ugye a nyár, a meleg, a szülők jelenléte falun, szóval nem mondhatni, hogy egy szenvedélyes nyarat hagynék magam mögött, de azért megint egyedül?! Nem vagyok egy szexéhes típus, de a teljes kihagyást nem viselem túl jól hosszú ideig, végülis még csak 26 éves vagyok.Mindezen gondolatok kattognak az agyamban, ahogy a busz egy hűvös októberi reggelen elindul velem vissza, Erdély fele.
Kihozott stafirungom, pár bútordarabom egy ismerősnél raktárban, nyári ruháim anyósomnál felpréselve az amúgyis dugig töltött szekrénybe, pár őszi holmim a bőröndben, az ajándékok mellett.
Ahogy a busz falja a kilométereket, megint kezdek átváltozni, minden idegesítő és nyugtalan gondolat egyre inkább tovatűnik, és helyet ad a nagy örömnek, hogy láthatom az enyéimet, a szülőföldemet, városomat és mindazt, ami eddig engem jelentett, aminek függvényében az én létem is meg volt határozva. Rájövök, honvágyam is van, éppen ideje ezt csillapítani, talán a nyugtalanság helyett hálát kéne éreznem, hogy ilyen hamar hazautazhatok.
