Életem a görögökkel..avagy, görög felesége lettem

Anyósom faluja 3 km-re van a falutól, ahol nyaralunk. Átgyalogolunk többször ezen a nyáron. Ott megismerem a rokonság egy másik részét, az egyik legszegényebb családot, akinek házában valaha jártam. A falu nem nagy, pedig antik Olimpiától alig 5 km-re fekszik, de talán azért nem fejlődhetett jobban ki, mert nincs semmi normális út innen oda.

Aleppó fenyőerdők veszik körbe, a séta csodálatos nyári délutánokon a két falu közötti régi aszfaltúton, ahol kocsi csak elvétve jár. Anyósom testvérének lánya férjnél van és egy ugyancsak oszlopokon nyugvó, felső szintes házban lakik, mint a kékszemű Maria. Azzal a különbséggel, hogy itt elképesztő a rendetlenség az alsó raktárszinten. Nincs egy rendszer, minden összevisszaságban van, mintha csak úgy ledobáltak volna mindent oda, a sorsra bízva a többit. Mellbe vág megint az ellentét a két család, ház között. Milyen dolog ez, hogy egy ennyire egységes, erős, mindenre kiható kultúra alatt élő emberek, ennyire különbözzenek egymástól?

A családnak öt gyereke van. A nő, aki elém szalad még harminc sincs, ahhoz képest hiányoznak az első fogai, pedig az arca szép, a szeme szürke, a bőre világos. Milyen kár.....- gondolom, és igyekszem nem sajnálattal nézni rá. Az udvar nincs kikövezve, tyúkok, macskák, kutyák rohangálnak ide oda. A felső szintre vezető lépcső sincs lerakva burkolattal, csak cementtel van beborítva, láthatóan amatőr módon, a szürke réteg itt, ott már kikopott. Ahogy felérünk a felső szintre és a balkonról belépek, majdnem visszahőkölök. A házban ugyan van vagy 4 szoba, de a padlón semmi padlóburkolat vagy parketta, csak a síma cement, amit semmivel nem borítottak be. A bútor kevés, szegényes, de tisztaság van, habár rend, az nincs. Az öt gyerek mind fiú és hihetetlen rohangálás van mindenfelé. A család kedves, mosolygós, az asszonyka rögtön rohan kávét főzni. Kiülünk a balkonon lévő kopottas székekbe, csodálom a csodálatos tájat, ennyi zöld! És milyen jellegzetes allepófenyő-illat! A gyerekek folyamatosan körülöttem forgolódnak, néznek mint valami furcsa állatot, meg-megfogják a  ruhám, nevetve elszaladnak, hihetetlennek tartom ezt a világot amibe csöppentem. Én szép selyemszoknyát viselek, csinos vagyok, szemem kifestve, enyhén kirúzsozva a szám, olyan vagyok itt közöttük, mintha az égből pottyantam volna le. A kis asszonyka is olyan csodáló tekinteteket vet rám, hogy tisztára szégyellem magam, elmondása szerint még soha nem járt a  fővárosban és idegeneket sem nagyon látott még életében. Olyan nagy itt a szegénység, hogy hirtelen úgy érzem, micsoda szerencsés ember vagyok, hogy a szocializmusban nőttem fel és nem egy szegény család gyerekeként, a kapitalistáknál. Elhessegetem gyorsan magamtól a  gondolatot, igyekszem a múltbeli rosszra emlékezni és közben nem sértően bámulni, de szétnézni alaposan, megfigyelni a dolgokat. Kiderül, az asszonyka még az általános iskolát sem végezte el, annyira szegények voltak, hogy hamar férjhez akarták adni. A férj a tűzoltóságnál dolgozik, de a fizetés nem elég ennyi emberre. A kávézás után ott tartanak vacsorára, rájövök, ez általános szokás. Nincs olyan vendégség, mely ne evéssel fejeződne be. Minden asszony akkor boldog, ha a vendégeit jól meg tudja etetni. Nem búsúlok emiatt, enni azt nagyon szeretek annak ellenére, hogy még mindig nagyon vékony vagyok, az 1,78 cm-s magasságomhoz alig érem el a 60 kilót, ezt is a görög ételeknek köszönhetően, mert otthon 57 kg voltam. Beülünk a konyhába, a nagy asztal köré és az asszonyka pikk-pakk elkészíti a vacsorát.

Saját paradicsomot vág fel szeletekre, belezúdítja egy nagy tálba, majd uborkát hozzá, hagymát és sok sok fetasajtot kockázva. Megsózza, leönti olívaolajjal, egy marék olívát és szárított oreganot szór rá és elénk is teszi. Minden saját! - mondja büszkén és őszinte-kedvesen. Amíg a többi étel készül, házi-kenyérrel tunkolunk, csipegetünk, valami fantasztikus íze van ennek a salátának, eszem, mint akit éheztetnek. Nevetnek rajtam, ez akkor még és ott, nem zavar. Az asszonyka krumplit süt saját olajban, majd hozzá kolbászt, tojást, sajtokat vesz elő, minden saját készítésű, saját termés. A gyerekek is bejönnek, a krumpli csak sül és sül, az asszony nem tud leülni, csak mikor mindenki jól lakik, sok szájat kell megetetnie minden nap, folyamatosan. Próbálok beszélgetni, de csak az alap szavakat értem meg, azokat is csak ha tagoltan ejtik ki, nagyon erős tájszólással beszélnek, amolyan parasztosan, ez nekem még túl magas. Az "efhariszto"-val elboldogulok a vacsora után, ez "köszönöm"-t jelent és az első szavak között van, amiket megtanultam.

Ide még többször jövünk, jobban mondva, minden alkalommal, mikor falura leutazunk. Szeretem őket, a férjet nem annyira, elég durvának néz ki, de a nőhöz és a gyerekekhez vonzódom, különösen egy Prokopis nevű fiúcskához, aki akkor 11 éves. Valamikor később, mikor már látszik, nekünk sose lesz saját gyerekünk, eljátszok a gondolattal, hogy Prokopist magunkhoz vegyük és taníttassuk, de férjem hallanni sem akar róla, pedig ki tudja, talán az életünk másképpen alakult volna, ha úgy teszünk.. 

 

Egyik nap átgyalogolunk ókori Olimpiába, hisz közel van, alig 8 km a falunktól. Azt hiszem ez után a nap után válok azzá, amit valamikor régen azzal a szépen hangzó szóval jellemeztek, hogy filhellén vagy hellenofil. Ez egy olyan verem, meg szenvedély-szerű dolog, ha egyszer beleestél, nemigen szabadulsz, nem könnyen mászol ki belőle, sőt, sehogy. Ennek a dolognak, érzésnek semmi köze az ember mindennapi életéhez, ahhoz, hogy az éppen aktuális görög családjával hogyan alakulnak a dolgok. Ezt vagy elkapod, mint a bárányhimlőt vagy nem. Ez egy örökké tartó érzés, mely teljesen megmagyarázhatatlan, néha erősebb, néha gyengébb, sőt olyan szerelem-ízű, hisz néha majdnem gyűlöletbe csap át, amikor a jelen görögség hülyeségei már-már elviselhetetlenek... Valamikor nagyon régen, még a reneszánsz idejében bukkantak fel az első ilyen, magukat filhelléneknek hívó alakok az európai történelem színhelyén. Ők voltak azok, akik folyton a görög klasszikusokat bújták, Görögországot járták, ámultak-bámultak az ásatási helyeken, szobrokon, naoszokon, útikönyvként olvasták Homéroszt és úgy általában egy nagyon erős belső, megmagyarázhatatlan vonzódást éreztek a görögség, és minden iránt, ami ezt jelentette. Ilyen volt lord Byron, akinek nevét mindenki ismeri Görögországban, meg Sir Steven Runciman, Patrik Leigh Fermor. Mások is állították magukról ezt, de ők csak azzal tőrödtek, hogy összevásároljanak, lopjanak annyi antik dolgot, amit lehet és azt kivigyék az országból, ezek közül első és legnagyobb csaló az Akropolisz frízeit és az egyik Kariatida lányt ellopó lord Elgin. Én az előbbiekkel tudok azonosulni, akikről utcákat neveztek el Görögországban. Teljesen meg tudom érteni vonzódásukat. Ez a világ annyira más, annyira egységes és annyira archaikus, minden modernizálás ellenére. Ennek a múltból a mai embereken át ható, mágikus erőnek, annyira erőteljes a hatása, hogy minden külső dolgot a maga képére formál idővel. Óriási az alkotóereje. Ez lenne a folyamatosság? Ráérzek arra, hogy igen, ez a folyamatosság, ami évezredek óta mint a követ formáló víz, alkot ebben az országban, ennek hogyan lehet ellenállni, úgy, hogy az ember megőrizze identitását, magyarságát? Hisz a görögség nem azokat jelenti, akiknek vérében csak tiszta görög vér csörgedez-ilyenek hányan is lehetnek ma? A görögség fogalma mindazokat magába foglalja akik átérzik ezt a láthatatlan erőt és annak bűvöletében élnek, alkotnak. Mert ez alkotásra ösztökél.

 

Olimpiába menet más, teljesen földhöz kötött élményben is lesz részem. Át kell vágnunk egy elég nagyocska folyón, az Alfeios-on, csak úgy telibe, nincs ott semmi híd, hisz Olimpiába a mezőkön, dombokon át, ösvényeken megyünk Makrisia-ból. Mikor meglátom a folyót, majdnem felkiáltok meglepetésemben, mert a színe égszínkék! Én még ilyen folyót azelőtt sosem láttam! Mindig elgondolkodtam azon, vajon a "Kék Duna keringő"-nek miért ez a neve, hisz a folyók vize nem kék, sem a Dunáé, de sem a Marosé, a Tiszáé, a Küküllőé, vagy egyéb erdélyi pataké, folyóé. Igen, a havasokban a nagyon tiszta patakok víze nyári napokon zöldesen, kristálytisztán csillog, de nem ilyen kéken! Soha de soha nem hittem volna, hogy egy folyó is lehet ennyire kék! Jorgosz nevet rajtam, mikor belerontok és forgolódom, pancsolom a vizet, kezemmel simogatom, örülök neki és csurom vizes leszek. Mindegy, Olimpiáig a nyári melegben úgyis megszáradok. Az Olimpiai antik városnak a területe is óriási benyomást tesz rám, majdnem sírok, itt már Jorgosz mesél nekem a Zeusz templomról, az ókori olimpiákról, az olimpikonokról, micsoda dicsőség volt az egész családra nézve, ha valaki olimpiai bajnok volt.

 

Átmegyek a kapu maradványain, amin keresztül a sportolók a stadionba léptek és csodálom, milyen kicsi ez a stadion. Elindulok, hogy befussam, ekkor jövök rá, csalóka az érzés, bizony nem is olyan kicsi. Nincsenek sokan szerencsére, nyugodtan tudunk bámészkodni. A múzeumban lévő Hermész szobortól eláll a lélegzetem. Én még ilyen gyönyörűséges szobrot, ilyen csodálatos férfitestet soha életemben nem láttam közelről. Egy terem közepén áll, körbe lehet járni, nem akarok elmenni, csak forgok körbe körbe és nézem, csodálom, ahogy minden izület, porcika, izom úgy ki van dolgozva, hogy ha nem lenne nagyobb, mint az emberi természetes méret és nem lenne fehér, meg kéne érintsem, hogy elhigyjem, csak kő. Ezért a szoborért megyek vissza később, ahányszor még visszamegyek Olimpiába, vagyis minden alkalommal, mikor falura megyünk.

 

A család nem érti, miért kell nekem újból és újból elmennem Olimpiába, hisz egyszer már voltam, mit akarok megint látni. Olyan erővel hat rám, amit ott látok és érzek, hogy nem tudom egyszerre befogadni, nem is lehet. Minden alkalommal más az, amit észreveszek, más az, amit kiemel az agyam.

 

Maguk a görögök ezt nem így élik meg. Nekik nem sokat mondanak az ókori kövek, nem sokat törődnek velük. Ebbe születtek, erre a földre érkeztek, megtanulták - már aki - az iskolában a történelmet, amit tanítanak, de kevesen vannak olyan szellemiségűek, akik felfogják a dolgok nagyságát, jelentőségét.  Az ezeket megfelelően értékelő emberek sajnos nem ezekben a  falukban laknak, de még csak nem is járnak közöttünk, a család, ahová pottyantam, nagyon messze van ezektől a dolgoktól. Nem baj, nem szomorodom el, nem is fontos, végülis én sem bújom a történelem könyveket nap mint nap, nem vagyok megszállott, a fontos az, hogy megszeressenek, elfogadjanak és ne legyenek vitáink, nézeteltéréseink. Nem nagyon tudom ehhez mit kell majd tennem. Olyanná válnom mint ők? Megmaradnom önmagamnak, de mikor velük vagyok, akkor csak olyasmivel foglalkozzam, ami őket is érdekli? Nem tőrödni velük, élni az életem és nem sokat járni velük közös helyekre, esetleg nem kéne túl sokat lejárni falura? Jó lesz ez így? Mennyire engedjem a családot közel magamhoz? Hogyan kell viselkednem? Úristen, mennyi kérdés, mennyi gondolat a látott dolgok hatására, mennyi bizonytalanság! Hirtelen megint érzem, amit eddig tanultam, annak a fele nem érvényes ebben a világban, itt teljesen más az értékrend. Ezt megértem és elfogadom, de nem találok választ arra, nekem melyik értékrend szerint kell élnem? Az enyém szerint és vállalni az összeütközéseket? Az övék szerint és feladni önmagam? A kettő között táncolni egy kifeszített kötélen? Igen, ez az utolsó a helyes válasz, csak így lehet. Fog sikerülni? Fogom bírni?

 

Ez a három hét a fizikai pihenés ellenére olyan lelki, emocionális és szellemi feltöltődéssek, felkavarodással jár, hogy teljesen kimerülök, mire készülünk visszautazni Athénba augusztus végén.