Fura, hogy Görögországban vagyok hetek óta, de nem láttam még a tengert közelről, de az Akropoliszt sem. Az ember valahogy úgy képzelné, a görögök süttetik magukat a napon, fürdenek a tengerben és az Akropolisz alatt lévő tavernákban lebzselnek nap mint nap. Na ehhez a fantáziaképhez képest, mintha egy más világba csöppentem volna. Meglepődve hallom, hogy a férjem, de a többi ismerős is, életében egyszer vagy ...egyszer sem voltak az Akropoliszon. Ha voltak, akkor is azért, mert az iskola elvitte őket. Ez valahogy nem fér a fejembe. Idővel ráérzek arra, hogy ez a tény is, mint annyi más, amit később fedezek fel, az ebben az országban jelen lévő irtózatos ellentétek egyike.
Rájövök arra is, hogy az otthon kiskirályként ünnepelt fiúk bizony itt a szegényebb, jobb esetben a középosztály alsó rétegéhez tartozó családok gyerekei, mely családok nagyon szerényen élnek. Ez nem is lenne baj, a baj az, hogy a legtöbb esetben más a háttér, családi környezet, amiből származunk. Az is baj, hogy az egyszerű rétegből származó, anyósom korabeli emberek sokszor írni is alig tudnak. Más a történelme a két országnak, mást produkáltak a történelmi események, ezeket most hogyan lehet egyeztetni, egymással megbékéltetni? Nagy feladat. Ebben az időszakban rengeteg román és magyar lány kerül ki feleségként Görögországba és mind ugyanúgy, mint én, hogy azelőtt soha nem volt alkalmuk kilátogatni és szétnézni, eldönteni, vállalják-e, tudják-e majd élni ezzel az idegen férfival az életet, ebben az ismeretlen világban. Mert ahogy telnek a napok, úgy változnak vissza ezek a fiúk azokká, akik azelőtt voltak, mielőtt külföldre mentek volna tanulni.. idegenekké...
Eljön az a nap is, mikor végre Jorgosz kap két szabadnapot és így elmehetünk valamerre fürdeni. Hiába lakunk Athén majdnem-központjában, a tenger messze van. És még messzéb az a part, ahol fürdeni is lehet. A közvetlen Athén szélén lévő partok nem alkalmasak a fürdésre, hisz túl közel a pireuszi kikötő és a víz szennyezett. Legalább 60 km-re kell lenni a központhoz képest, tőlünk olyan 70-re, ahhoz, hogy nyugodt szívvel csobbanhasson az ember. Ez a praktikus szemlélet is teljesen új nekem. A szülővárosomat egy nagy folyó szeli kettőbe, mely ki tudja mi minden mocskot hoz le északról, hisz a fél országot már beutazza, mire hozzánk ér. Mégis, soha eszünkbe nem jutott, hogy nem kéne benne fürdeni mert szennyezett.
Vagy csak túl gyerek voltam még mikor otthon nagyokat ugrottunk a barna folyó vízébe és azért nem foglalkoztam ezzel?
Mindenesetre az első tengeri kirándulásunkat Kostas társaságában tesszük meg, hisz neki van kocsija, nekünk még soká lesz, mire sajátunkba ülhetünk. Sounion közelébe megyünk, egy eldugott kis öbölbe, az útról nem is látszik. A parton óriási sziklák, azokon kell a vízig ereszkedni, majd beleugrani, vagy belecsobbanni, az utolsó métereket fenéken csúszva kell megtenni. Fiatal vagyok, volt sportoló, gyerekkoromban uszó, tetszik a dolog. A víz színe hihetetlenül kék! Azt hittem eddig, csak a képeslapokon varázsolják ilyenre, de most életben, ha egyáltalán lehet ezt még fokozni, kékebb a kéknél. Valami csodálatos, gyönyörű, leírhatatlan! Viszont az úszkálás már nem olyan, mint ahogyan azt elképzelem. Soha eddig még nem volt ilyen élményem, eddig vagy medencében fürödtem, vagy a fekete tenger homokos partján, ahol soha egy élőlényt nem láttam, vagy az erdélyi hideg folyókban, a sekély részeken, ahol gátat építettünk kövekből. Most azonban alattam a mélység, búvárszemüveg nincs rajtam és nem látok semmit, csak a kék minden árnyalatában csillogó hatalmas víztömeget. Egy idő után már nem vagyok olyan merész, hihetetlen, de félek. Félek az alattam lévő ismeretlen mélységtől és a sok élőlénytől, amik ott úszkálnak. Nem is merészkedek messzire, de főleg, nem úszom egyedül. A meleget imádom, de most meglepődve tapasztalom azt is, a déli hőség bírhatatlan! Nem hittem volna, hogy ennyire meleg tud lenni. Szerencse sapka van nálunk és ernyő, behúzódunk az árnyékba és ott pihegünk, várjuk, teljenek a nagyon meleg órák. Készítettem szendvicseket is, azokat majszolgatjuk, van jeges vízünk a hordozható hűtőtáskában. Már mennék én is, hihetetlenül kiszívta minden energiám a nap és a víz, de ha már eddig eljöttünk, elmegyünk a Sounion fokon lévő Poseidon szentélyig, csak kissé hajoljon a nap estébe, mert a hőség elviselhetetlen.
A Sounion fok hihetetlenül szép. Nem sokszor jutok ide el életemben, hiába élek Görögországban, nincs közel. A kilátás semmihez nem hasonlítható, amit addig láttam. Egy kiugró földdarab, melyet három oldalról mos az Égei tenger. Rajta egy csodálatosan szép, i.e. 440 körülről származó, fehér márványtemplom maradványai. Poseidon-nak, a tenger istenének a temploma, ma is lenyűgőzően hat az emberi lélekre. Mikor arra gondolok, hogy ez az a pont, ahonnan a fiát halottnak hívő Aegeus király a tengerbe veti magát, majd utána nevezik a tengert Égei tengernek, teljesen elérzékenyülök. Jorgosz mondja, várjuk ki a naplementét, híres naplemente-les a Sounion fok. Naplementekor éppen annyit engednek az őrök, megcsodáljuk a fantasztikus látványt, már zárják is a helyet. Ezt is meglepetten hallom, minden ásatási területet naplementekor zárnak, nem az óra, hanem a nap járása függvényében.
Egész nyáron ide járunk fürödni, nem sokszor, mert sok dolognak kell találnia: legyen Jorgosznak szabadnapja, Kostasnak is ideje. Az öböl, ahol majdnem mindig csak mi vagyunk, nem elérhető buszokkal. De még ha elérhető is lenne, nagyon komplikált a buszozás. Sounion már városon kívül van, így ide a távolsági buszokkal kell eljárni, melyek bizonyos órában indulnak. A távolsági buszok állomása nagyon messze onnan, ahol lakunk: először trolival, majd metróval kell lecocókázni oda, az egész nap elmenne az utazásra, így csak akkor megyünk, mikor Kostas visz.
Időközben előkerül a lakás téma. Kiderül az is, nem lesz szigetre menés, hanem majd mikor Jorgosz megkapja a három hetes szabadságát, lemegyünk a falujukba. Lassan megtanulom a lemegyek, felmegyek fogalmát is, itt minden rövid vagy hosszú utazást így jellemeznek, attól függően, a térképen lefele vagy felfele, észak fele halad az ember. Jorgoszék faluja a Pelloponéz félszigeten található, ezért oda majd "leutazunk".
A lakás-dologgal kapcsolatban sajnos nem változott semmi. Októberben, mikor a család hazaérkezik a faluból, nekem mennem kell, mert nincs hol lakni. Nem tudják a szülők még egy lakásnak a bérét kifizetni, Jorgosz ugyan kap egy kevés fizetést, de úgy gondolja, azt félreteszi a lakáspénzbe és nem költi el egy olyan szerződésre, mely alapján esetleg fizetünk egy lakást, amiből hamarabb kiköltözünk, ha sikerül időközben megfelelőt vásárolni. Mind logikus érvek, mégis idegenek és ijesztőek. Nem értem, miért nem keresünk akkor most, már rögtön, miért utaztak le a szülei nyaralni, miért nem ezzel foglalkozunk? Jorgosz eleinte türelmesen magyarázza, hogy most nincs ennek itt az ideje, alig vannak hirdetések, a nyári periódusban nem mozog semmi. Értem is meg nem is, leellenőrizni nem tudom, hisz azt sem tudom, hol hirdetik az eladó lakásokat, mit keresünk, mennyiért és egyáltalán, nem tudom görögül elolvasni. Többször előjön a téma, én mindig ideges és csalódott leszek, mikor látom, hogy ezen már nem fogok tudni változtatni. Egyben annyira érdekesnek tartom ezt a dolgot. Ebben az országban, ahol ennyit tutujgatják a gyermekeket, ilyen helyzetbe kell kerülnöm. Végülis már jó egy és fél éve tudják, hogy össze fogunk házasodni, mondjuk ha Jorgosz nem mondta meg idejében, akkor is minimum egy éve! Hisz most július van és november óta házasok vagyunk! Nem tudtak volna ezzel foglalkozni eddig? Vagy mire várhattak? Talán arra, netalántán meggondolom magam és nem jövök? Hisz Jorgosznak akkor is kell külön lakás, akkor meg mi a francnak nem tudtak erről hamarabb gondoskodni? Nagyon rossz a lelkiállapotom, mikor eszembe jut és ez az egyik nagy törés okozója köztem és Jorgosz között. Bármilyen okosak az érvei, én, mint nő, mint elsősorban érzelmi impulzusok alapján cselekvő lény, nem tudom elfogadni. Már olyan sokat vártam eddig is, 26 éves vagyok, mikor fogom a saját háztartásom berendezni? Mikor lesz gyerekem? Egyáltalán, HOGYAN FOGUNK MEGINT EGYMÁSRA TALÁLNI, HISZ MÁRIS ELTÁVOLODTUNK A SOK VÁRAKOZÁS, KÜLÖNÉLÉS MIATT! A lánykori álom, melyben több gyermeket szülök fiatalon, már lassan a feledés homályába vész. A görögöknél egy 25-26 éves ember még "gyerek". Ez végképp nem megy a fejembe. Nálunk otthon egy 26 éves egyetemet végzett ember már felelősségteljes munkakörben dolgozik és ha nő az ember lánya, akkor legtöbb esetben már gyereke is van. Persze Erdélyben is kitolódott a gyerekszülés ideje, hisz Édesanyám idejében maxim 23 éves korig illett szülni, most meg olyan 25-26 körül. Viszont akkor már nagyon igyekszik a családra vágyó ember megalapítani a fészkét. Görögországban 30-35 között szülik az első gyermeket, a 30 alattiakról úgy beszélnek a szüleik, mintha dedósok lennének és minden dolgukba beleszólnak. Legtöbb esetben a fiatalok ezt úgy használják ki, hogy otthon laknak és az egész fizetésüket magukra költik, részletre kocsit vásárolnak és hetente többször tavernában vacsoráznak barátokkal. Ez egy nagyon közkedvelt szórakozási mód fiatalok, idősebbek körében és nemsokára alkalmam lesz nekem is kipróbálni.
A napjaim egyelőre csendesen telnek az idegen lakásban, ahol éppen csak az egyik böröndömet tudtam kipakolni. Főzök, ahogy tudok, recepteskönyveket bújva, tanulom a görögöt és várom Jorgosz szabadnapjait, hogy elmenjünk egyet fürödni vagy kissé távolabb vigyen a városba. Még mindig nem merészkedek egyedül messzebbre, mint a közeli környék, a Herendi bolt és Nikoszék üzlete. A közelgő ősztől előre remeg a gyomrom, de tudom, nincs más választásom, mennem kell haza, előre nem tudni megint, mennyi időre. Úgy látszik nekem a sors ilyen távházasságot szánt, pedig én egy meleg kis otthonra vágytam 3-4 gyerekkel.
