Végre egy jó hír: Jorgosz egyik nap azzal jön haza, az egyik kollégája révén talán én is elkezdhetem a munkát. A kollégát ismerem, szimpatikus ember, fiatal házas, már többször voltunk velük együtt tavernában, anélkül, hogy a barátság tovább alakult volna. Mindig csodálkoztam rajtuk: a férfi jóképű, csendes típus, a fiatal nő nagyon túlsúlyos, de kimondottan szép az arca és mindig rendkívül ápolt, jólöltözött, valahogy küsőre nem igazán egymáshoz illő pár. Jorgosz örömmel újságolja, a kolléga egyik ismerőse fiatal mérnök, aki Belgiumban végezte tanulmányait. Mivel férjem már többször beszélt a munkahelyi baráttal rólam és a lehetőségeimről, ezért ő végül Spiros-t, a szóban lévő mérnököt is megkérdezte, aki felajánlotta, hogy segít. Elmondása szerint Spiros nagyon együttérez minden külföldről érkező, friss diplomás mérnökkel, attól függetlenül, az illető milyen nemzetiségű. Azért érez így, mert neki nagyon nehéz volt Görögországba érkezése után, a munkakeresés és -találás. 1988-t írunk, még nem divatosak az északi országok egyetemei és kicsit gyanakodva néznek minden külföldön tanultra. Spiros egy kisebb cégnél dolgozik valahol nagyon messze, valami Treis Gefires (Három Hídak) nevű helyen.
A cég számítógépeket importál és installál más cégekbe, majd a gépeket javítja, cseréli, mikor szükség van rá. Egy nagy jövővel rendelkező business, hisz most kezdik a személyi számítógépeket bevezetni a cégekhez. Spiros maga a szervíz részleg felelőse és annyit tud tenni, hogy maga mellé vesz segédnek, fizetés nélkül, hogy kissé bekerüljek a forgatagba, a "piacra", és tanuljam úgy a szakma praktikus részeit, mint a szaknyelvet görögül. Én nagyon megörülök a lehetőségnek, nem is érdekel, hogy nem lesz fizetés, mert biztos vagyok benne, ez egy remek kiindulópont, valahogy majd elintéződik a folytatás. Elfogadom az ajánlatot és elkezdem a munkát a cégnél. Minden nap három jármű ígénybevételével kell odautaznom és összesen egy és fél órát menet, ugyanennyit jövet. Minden nap ledolgozom a nyolc órát, rendesen, mintha én is alkalmazott lennék. Szeretem amit csinálok, az emberek is szimpatikusak, mindenki kedves velem, nagyon jól érzem magam. Az utazás sem fáraszt vagy zavar, pedig át kell utaznom egészen a város másik felébe, a központ kissé lepukkadt részeit is érintve, de akkor még alig van csöves vagy narkós vagy ijesztő arcú "idegen"..nem mint most. Nagyon tetszik a buszos utazás is. 
Tetszik, ahogy szépen sorban állnak a buszmegállóban és sorban ülnek fel, ritkán van tolakodás, ez az én erdélyi buszas utazásaimhoz képest egy álom és teljesen ellentmond a Balkánról kialakult klisé-képnek. Nálunk otthon az utóbbi időben annyira megritkították a járatokat, a buszoknak úgy kellett közlekedniük, hogy az emberek fürtökben lógtak ki az ajtókon..na itt ilyen nincs. Jegyet a busz hátsó részében, egy fülkében ülő jegyárusnál kell venni, ezért mindenki ott száll fel és az első ajtókon szállnak le. Ez a módszer éppen lecserélőben van, mire ezt a céget otthagyom, már más a módi: a legelső ajtón kell felszállni és a sofőr melletti kis aprópénzgyüjtő dobozba kell bedobni a jegy árát, majd a jegyet a sofőrtől átvenni. Később majd ezt a módszert is kiiktatják, mert egyrészt a sofőr késlekedik a jegyek árusítása miatt, másrészt nagyon sokan nem a megfelelő összeget dobják be hirtelen a kis dobozba, hisz majdnem képtelenség ellenőrizni mennyi aprópénz csorog le a keskeny járaton. Az is furcsa, hogy a buszok nem állnak meg a buszmegállókban, ha nincs felszálló vagy leszálló. A leszállónak meg kell nyomnia egy gombot, ami kijelzi a pilóta ellenörzőpultján az ajtót, ahol az illető le szeretne szállni. Ez is teljesen új nekem, ilyesmit még nem láttam és nagyon tetszik. A felszállni vágyónak pedig le kell intenie a buszt, másképpen nem áll meg. Eleinte folyton megfeledkezem róla és többször megtörténik, hogy a busz az orrom előtt húz el, majd lassan hozzászokom.
Spiros nagyon kedves velem, ugyanakkor szigorú is, amikor kiad egy feladatot, azt el kell végeznem, így sokat tanulok míg mellette vagyok, nagyon szerencsésnek érzem magam emiatt. Legelőször is arra tanít meg, mit tegyünk, mikor behoznak egy gépet azzal a felkiáltással, hogy:
- Nem tudom mi lehet vele, de "meg sem moccan"!
- Az első dolog amit ilyenkor teszünk, döngetünk egy finomat a gép oldalára. Sokszor ez segít és megint minden beindul! - magyarázza nekem Spiros félig komolyan, félig hülyéskedve.
Szórakozom ezen a kijelentésén, elmesélem otthon, nevetünk rajta, de saját szememmel látom, néha valóban minden így működik.
A cég igazgatója is rendkívül szimpatikus. Őszülő hajával nekem idősnek tűnik akkor, de csak valamivel idősebb negyvennél.
Két hónap munka után, egy szép napon fura hangulat fogad az irodában. Mindenki beszélget, sugdolózik, kérdésemre, hogy mi történt, elmondják. Az igazgató felmondott és saját maga alapít céget. Ennek nem örvendek, mert nem tudom, mi lesz az én sorsom egy új igazgatóval. Milyen rosszkor jött, már már azt hittem, engem is fel fognak venni.. Nincs időm azonban szomorkodni, mert a nap folyamán megérkezik a lemondott igazgató és beszélni akar velem. Csodálkozom rajta, nem vagyok én ott egy fontos ember, de ahogy az irodája, illetve mostmár volt irodája felé megyek, reménysugár gyúl szívemben. És valóban: felajánl nekem egy helyet az új cégben, a szervíz részlegen, mint egyszerű, mezei technikus leszek foglalkoztatva, akinek fő feladata a számítógépek képernyője körüli hibák megállapítása és javítása. Igazi állás, hivatalosan, papírokkal, rendes fizetéssel, ami nem nagy, de elsőnek remek! Ráadásul a szakmámban! Irtózatosan boldog vagyok! Nemcsak azért, mert munkát találtam magamnak, hanem azért is, mert a tény, hogy egy olyan valaki választott ki, aki az utóbbi két hónapban figyeli, ahogyan Spiros mellett tevékenykedek, azt jelenti, valamit csak jól csinálok!
Elmondom otthon, örülnek neki, persze, de most elismerem, én vagyok ronda, mert kihangsúlyozom Jorgosznak, hogy na ugye, mégiscsak lehet normális állást is szerezni. Úgy érzem, csakis az én érdemem, pedig hát Jorgosz nélkül nem juthattam volna ebbe a helyzetbe.
Új cégem a város ellentétes végében van, az északi részen, Nea Erithreában, ahol akkor még alig van pár épület, azok is cégek vagy raktárak. A település valamikor az Athéni Kifissia negyedhez tartozó falu volt, aztán lassan összenőtt a fővárossal. Én éppen azt a periódusát csípem el, amikor a jelentéktelen faluból a kiválasztottak földje lesz, hisz pár év múlva itt a telek értéke ugyanannyi, mint Kifissia negyedben, 3.000 dollár/nm körül mozog, nem egy kis teljesítmény a hajdani kis település részéről. Kérdezgetem a kollégákat a helységről, de senki nem tud semmit és nem is érdekli őket. Megtudom aztán otthon, az idősebb ismerősöktől, hogy minden negyedet, amelyiknek a nevében az első szócska a "Nea" vagyis "Új", a Kis Ázsiai partok görög városaiból, a század elején hazatelepített görögök alapítottak. Így Nea Erithreat is a Jóniai Erithrea városi görögök alapították. 1928-ban, kevéssel az összes bevándorló letelepedése után körülbelül 1500 lakosa volt. A szomszédos negyed a Kastri, ahol a miniszterelnök Andreas Papandreu családi háza is található, ez egy nagyon érdekes információ számomra és el is szaladok egyik üres délelőttömön megnézni, ebben Nikosz barátom lesz segítségemre. Nem vagyok tisztában a létező pártokkal és azoknak jelentésével, az ideológiával amit képviselnek. Zavaros nagyon ez számomra és soha nem vagyok képes igazán a fejemben ezt tisztába tenni. Egy olyan társadalomban nőttem fel, ahol a poltika nagyon fehér-fekete dolgot jelentett. Vagy kommunista volt valaki vagy nem, akkor pedig kapitalista nézeteket vallott. Ennél tovább nem jutottam, de nem is érdekelt, úgy nőttem fel, hogy utáltam mindent, ami a politikával volt kapcsolatban, ezen pedig most nagyon nehéz változtatnom, sok más problémával kell megküzdenem.
A cég, amihez kerültem, nem nagy, talán ha tízen dolgozunk benne, de végre valóban hivatalosan be vagyok jelentve és ennek alapján megkapom a munkavállalási engedélyt is, madarat lehet velem fogatni! Sajnos azonban a szimpatikus úriember, a volt igazgató, most tulajdonos, nem nagyon jár be, más dolgokkal foglalkozik, hajszolja az új klienseket, folyamatosan úton van. A megbízott ügyvezető igazgató, egy fiatal, arrogáns alak, akivel első perctől nem csípjük egymást. Szerencse veszekedésre vagy egyéb kellemetlen dologra soha nem kerül sor. Ennél a cégnél szerzem az első olyan barátot, aki az én külön bejáratú havarem és saját magamért barátkozik velem, nem azért, mert a görög felesége vagyok, de nem is azért mert csinos vagyok.
Nikosz az Eptánisza szigetcsoport egyikéről való (Hétsziget). Nem tudom, hogy földrajz órán miért nem figyeltem jobban, de rákérdezek Nikoszra, mi a szösz ez a hétszigetek dolog. Elmagyarázza, hogy a Jón szigetcsoport neve, azért hívják így, mert tulajdonképpen hét sziget tartozik ide: Kérkira vagy ismertebb nevén Korfu, Paxí vagy Paxosz, Lefkáda, Itháki (az ókori Ithaka, Odüsszeusz szigete), Kefaloniá, Zákinthosz, Kíthira. Beismerem, műveletlen vagyok, de Korfu és Ithaka nevén kívül a többiről nem is hallottam, ez még nem a magyar turisták Jón szigetek-beli inváziójának a korszaka, még a vasfüggöny szorosan elzárja egymástól a két világomat. Kiderül a beszélgetésből, később majd a gyakorlatban is szenvedhetek vele, a Jón szigetcsoporton különleges tájszólással beszélnek az emberek. Nikosz rettenetesen hadar és nagyon erős a tájszólása, alig pár éve van a fővárosban, neki is első munkahelye. Ennél jobb nyelvgyakorlást nem is kívánhattam volna magamnak! Hegyezem a fülem, felét soha nem értem annak amit mond, de talán éppen ezért, nagyon jóba leszünk. Akkorákat nevetünk a félreértéseken, hogy zeng a műhely tőle. Nagyokat beszélgetünk, mikor időnkből kitelik és nincs túl sok gép amit javítani kéne, ezen a sajátos fél süket módon, ő mondja a magáét, én értem amit értek, aztán mondom én a magamét a saját tört görögségemmel. Hét hónapot leszek ennél a cégnél és mikor eljövök, az egyetlen dolog amit sajnálok, hogy Nikosz már nem lesz kollégám. Megígérjük egymásnak, hogy beszélünk telefonon és találkozgatunk, de a böhöm nagy város végül elszakít egymástól.
Az otthoni helyzet ebben a periódusban nem javul, sőt, inkább romlik. Jorgosz teljes apátiába süllyed. Utálja a munkahelyét, de nem tesz ellenne, várja az ismerősök által beígért jobb lehetőséget. A napok telnek, őt a munka fárasztja, kora estére érkezünk mindketten haza, ő olyankor lehuppan a kanapéra zenét hallgatni vagy ledől az ágyra tévézni. Utálom, hogy végül engedtem a családi szokásnak, és beengedtem a tévét a hálószobába. Ugyanúgy feltettük a falra, ahogy anyóséknál láttam és habár eleinte remek ötletnek tartottam a szerkezetet és egyáltalán azt a lehetőséget, hogy a TV-t az ágyból lehet nézni, lassan rájövök, végzetes hiba volt. Házasélet helyett tévé-életet élünk. Én nem voltam soha egy éjszakázós típus és ahhoz, hogy a munkahelyemen meg utána a háztartásban teljesíteni tudjak, korán le kell feküdnöm. A korán az nem jelent valami túl korai időpontot, hanem este 10 óra körülit, ami nálunk otthon már egy normális időpontnak számított arra, hogy az emberek visszahúzódjanak és megkezdjék az éjszakai pihenéshez való előkészületet vagy magát a pihenést. Hát Görögországban este 10 még nagyon korai időpont, tapasztalom meg. Mikor otthon vagyunk, 10-kor kezdődnek filmek vagy műsorok, olyasmik, amiket Jorgosz feltétlenül meg akar nézni. Ekkor lefekszünk ugyan, de én alszom, ő tévézik. Eleinte nem zavar, sőt szeretek a barátságos zümmögésben aludni, de ahogy az idő telik és a fáradtság gyűlik, a feladatok növekednek, már nagyon szeretnék zavartalanul pihenni, de erre semmi esély. Jorgosz a házasélet helyett legtöbbször a tévét választja. Ebben persze én is hibás vagyok, be kell ismernem, nem vagyok az a típus, aki nappal azon agyal, milyen szexis cuccban legyen este jelenésem, hogy a dolgok menetét megváltoztassam. Sajnos unom ezeket a fifikákat, pedig bizony szükség lenne rá és talán ha játékosabb lennék, a dolgok sem haladnának ezerrel abba az irányba, amerre. Mindennap elgondolom, na majd holnap, majd játékosabb leszek, nem engedem tévézni, aztán mégsem történik semmi. Van amikor próbálkozom, de nem sikerül a TV vonzerejét megtörnöm, van amikor még örülök is, hogy lepihenhetek, egyéb kötelezettségek teljesítése nélkül. Azért a dolog zavar és mivel nagyon érzékeny és fogékony vagyok általában lelki és erotikus hullámokra, érzem, tudom, hogy nem szabadna ezt hagyni. Próbálok Jorgosszal beszélni a dologról, de mindig veszekedés lesz belőle. Egyszerűen nem tudok semmit megbeszélni, mert mindig az a reakció rá, hogy én már megint valamiért nyafogok. Valahogy úgy érzem, ezek a fiatal görög férfiak nincsenek eléggé kiművelve lelkileg ahhoz, hogy megértsék, hogy a nők egyszerűen másképpen gondolkodnak, másképpen jár az agyuk és több beszélgetésre van szükségük. Nagyon sokszor vágja hozzám Jorgosz azt is:
-Tudtad nagyon jól, milyen vagyok, nem most ismersz meg, akkor meg miért nyafogsz?
Könyörgöm, én nem nyafogni akarok, egyszerűen meg szeretném beszélni vele a dolgainkat, de képtelenség. Csak addig van béke, amíg szótlanul végzem a dolgom, a beszélgetés közöttünk csakis a munkánkra vagy ismerősök dolgaira korlátozódik, a saját problémáinkat nem lehet megbeszélni, mert ahányszor szóba hozok valamit, mindig összeveszünk a végén. Én nem akarok veszekedni, de valahogy mindig úgy érzem egy idő után, falakat döngetek reménytelenül és ettől egyre kétségbeesettebb leszek, egyre idegesebb. Aztán ahogy azt a hangomból Jorgosz kiérzi, próbál kitérni a további beszélgetés elől, sokszor feláll, hogy otthagyjon, ettől pedig teljesen kibukok. Ha valami, hát ez az, amit nem bírok, hogy egyszerűen faképnél hagyjanak, miközben én beszélek! Ekkor ellenállhatatlan a kísértés és fokozom a hangerőmet, vagy valami olyat mondok, amivel ki tudom provokálni, hogy megforduljon, ne hagyjon magamra a rengeteg problémával, a lelki nyavalyáimmal és persze nagyon sokszor mondok ilyenkor olyat, amit később megbánok. Ilyen veszekedésekre minden 2-3 hónapban egyszer kerül sor, akkor, amikor összegyűlnek bennem a dolgok és meg szeretném vele beszélni. Egy ilyen veszekedés alkalmával a fejével nekimegy a konyhaszekrény ajtajának, ami rendesen betörik, lesz egy nagy lyuk rajta, amelyik engem mindig a megbeszéléseink eredménytelenségére fog emlékeztetni, amíg valamikor ki nem javíttatjuk. Ekkor alaposan megijedek, mert mi lesz, ha megint odajutunk, hogy engem üt meg? Nem tudom, el vagyok bizonytalanodva, vajon valóban velem van a hiba, én provokálom, én vagyok a kiállhatatlan, nyafogós, és ővele minden rendben van? Dehát én semmi mást nem akarok, csak a magunk dolgait megbeszélni. Nem tudok úgy élni valaki mellett, mint egy robot. Hazajövök, nekifogok a háztartásnak, közben ő zenél, tévézik vagy kilép, elszalad a szüleihez én meg lefekvésig robotolok, mindent intézek amit kell és másnap reggel kezdem előlröl. Szeretném ha közben minden rendben lenne közöttünk és ha már nem vesz részt a háztartási munkákban, legalább egyszer egy két hónapban üljön le velem beszélgetni, nézzük meg, javíthatunk-e valamin. Sajnos nem megy, bármennyire is akarom, ezek a periódikus veszekedések egyre inkább kezdenek rutinosakká válni és ismétlődni rendszeresen, miközben a házaséletünk még langyosabbá válik.
