Megint a mindennapok. Reggel felkelünk, elmegyünk munkába, ő a központba, jobbra, én Agia Paraschevi-be balra. Délután valamikor hazaérünk, akkor én nekiesek a házimunkának, vacsorakészítésnek, esetleg másnapra való főzésnek, mosásnak, vasalásnak, ami éppen aktuális.
Mindent kell vasalni. A ruhákat a balkonon szárítom. A balkon külső felére, annak falával párhuzamosan, kötelek vannak kihúzva, amikre nagyon szeretek teregetni. Mindenki így tereget, ez a ház hátsó része, itt szabad. Az utcára néző főfalon nem szabad így kipakolni, de itt hátul mindenkinek lóg a ruhája, mikor valaki tereget, csak úgy illatozik az öblítő a levegőben. A görög háziasszonyok mind ugyanúgy mosnak, amennyire megtapasztalom később. Anyósom a fehéreket szigorúan előmosással és 90 fokon mossa, fehérítőpor hozzáadásával, a végén öblítővel. A színeseket már csak 40 fokon. Szépek is a fehér holmijai, ragyogóan fehérek. Nekünk otthon nem volt automata mosógépünk, akkor kezdtek megjelenni az üzletekben mikor én elköltöztem. Elég komplikált volt a mosás, Édesanyám egyszer beáztatott mindent egy éjszakára a kádba, másnap kimosta a géppel, majd az öblítést és a ruhák kicsavarását megint csak kézzel kellett elvégeznünk. Ehhez képest anyósom gépe egy álom, rögtön beleszerettem amikor ott laktam és első dolog volt a mosógép, mikor külön költöztünk. A mosási szokásait is teljesen átvettem, hisz tulajdonképpen tőle tanultam meg az automata mosógép használatát.
Jorgosznak nagyon érdekes a házimunkához való hozzáállása, valahogy úgy nevelték, abban nőtt fel, hogy a ház körüli munkák kizárólagosan a nő hatáskörébe tartoznak, sőt mi több, az asszony kötelességei. Mivel a ruhákat a balkonon szárítjuk, vannak napok, amikor nem tudom beszedni rögtön, ahogy készen vannak, ilyenkor kőkeményre, kopogósra száradnak a nyári melegben. Teljesen az otthoni fagyott ruhákra emlékeztetnek. Azokra az alkalmakra, amikor télen valami miatt Édesanyám nem ment fel a padlásra, hogy teregessen és az udvarra terített. Ilyenkor sokszor találtunk rá úgy a ruhákra, hogy azok teljesen kőkeményre meg voltak fagyva. Na majdnem ilyen keményekre száradnak a ruhák kint néhanapján, ezeket aztán nagyon nehéz utána kivasalni, de semmiképpen nem tudom elképzelni, hogy úgy gyűrötten bepakoljam a szekrénybe őket. A ruháink, alsóneműink nagy része mind gyapot, így muszáj a vasalás, ezzel is rengeteg idő eltelik, hisz nagyon gyakran kell a nyári melegben cserélgetni őket.
Mikor néha vasalás közben vagy után, elszólom magam, hogy jaj be elfáradtam, erre a válasz mindig olyan, amitől felfő az agyvizem. Én valami olyan együtt-érző válaszra vágynék, hogy:
-Igen? Gyere ülj le kicsit szívem, hagyd a csudába későbbre.
Még csak nem is várnám azt, hogy átvállalja magára, egyszerűen egy együtt-érző mondatra lenne szükségem, kis kedvességre és akkor simán vinném tovább a keresztet a vállamon. De a válasz egyszerűen olyan irritáló, hogy megszokom azt, soha ne panaszkodjak, ne szóljak, inkább bele se fogjak, ne beszéljek róla, mert csak veszekedés lesz belőle. Jorgosz mindig valami olyat mond az én sóhajtásaimra, hogy:
- Ugyan már, ez olyan nehéz? .. vagy Nem kellett volna hagyjad, hogy felgyűljön és akkor most nem kéne panaszkodj! ..vagy Én megmondtam, hogy nekem ne vasalj semmit és akkor nincs okod panaszra! - ez utóbbi még a legkedvesebb. Én mindig egy pillanat alatt felkapom a vizet, hiába is határozom el mindig utólag, hogy legközelebb türelmesebb leszek vele, ha megjegyzéseket tesz. Vagy, legjobb esetben, megpróbálom kibírni sóhajtozás nélkül. Mégis mikor én már egy órája vasalok és ő tévézik vagy zenét hallgat, egy idő után kiszakad belőlem egy ilyen sóhajtozós mondat, anélkül hogy valamit várnék cserébe a jó szavakon kívül. A hozzám vakkantott szavaira aztán visszaválaszolok valamit rögtön, ami aztán veszekedéshez vezet. Én vagyok a hibás? Ő a hibás? Én utólag mindig magamat okolom, mert gyerekkorom óta tudom, hogy hirtelen haragú ember vagyok, tehát én vagyok a hibás, mert nem tudom magam türtőztetni.
Egy másik időigényes munka a balkonok tisztán tartása. Ahhoz, hogy ki tudjunk ülni és ne hordjunk be minden koszt, legalább egyszer hetente le kell mosni őket. Két balkonunk van, nem nyílnak egymásba, de nem is folytatódik egyik a másik után, így két külön helyen kell kőlapot mosni. Mindkettőre veszünk slagot, mindkettő falán van csap, így elég egyszerűen meg lehet oldani a lemosást. Az is jól meg van oldva, hogy lefolyó van mindkét balkonról, ami egy vastag csövön keresztül levezeti a vizet az utcai kanálisba. Ez nem mindenhol van így, nemegyszer megtörtént, hogy mosták az utcán a fejem felett a balkont és alig úsztam meg, hogy csuromvizes ne legyek. Jorgosz ebben sem vesz részt, kijelenti, neki mindegy, hisztérika vagyok, nem kell azt folyton mosni. De könyörgöm, hát behordjuk a heti port a házba és akkor bent is minden koszos lesz, nem lenne olyan nagy dolog egyszer egy héten megosztani a fáradtságos munkákat, hogy hamarabb végezzünk. De az se lenne baj, ha nem segít, csak lenne együtt érző és beszélne velem emberi módon, ne csak kiabálva.
Nem tudja megérteni, hogy azzal, hogy magamra hagy teljesen a házi munkákkal, saját magának is rosszat tesz. Mert egy idő után kifáradok, ideges és csalódott leszek és ebből az állapotból egész nap nem tudom magam kilódítani. Neki erre az a reakciója, hogy igen, mert én irigy vagyok rá (ez egy olyan szó amit nagyon gyakran használnak teljesen helytelenül, a „zilevo”=féltékeny vagyok igét használva ebben az értelemben is). Tehát én irigy és komplexusos vagyok, azért vagyok ideges, mert irigységemben nem bírom elnézni, hogy neki nincs semmi dolga és pihen. Na most erre mit válaszoljak? Olyan kifacsart logika, amivel nem tudok szembeszállni. Próbálom magyarázni, hogy nem azért vagyok ideges, mert irigy vagyok, hanem azért mert igazságtalannak tartom, hogy ő csak pihenget én meg csak dolgozgatom. Nekem is szükségem van pihenésre, mert másképpen nem tudok majd egy idő után megfelelni pont ezeknek a feladatoknak, amik automatikusan rám vannak hagyva. Hogy a munkahelyi feladataimról ne is beszéljek!
Annyira csúnyán reagál mindenre, hogy megpróbálok semmiről nem beszélni vele, ami nem kellemes vagy semleges téma. Akár az, hogy valamelyik ruhadarabját nem találja, hihetetlen veszekedésekhez vezethet. Olyankor nekem esik a kérdéssel, hogy hol van az a bizonyos ruhadarab? Én abban a pillanatban lehet hogy valami teljesen mással vagyok elfoglalva, lehet hogy olvasok, vagy tanulom a nyelvet, vagy főzök, vagy akármi... Elvárnám, hogy szépen kérdezze meg, ne essen úgy nekem, mintha legalábbis egy gyilkossággal vádolna. Olyan hülyén állok ilyenkor vele szemben, és úgy nézek rá, mint borjú az új kapura, nem is igen értem, hogy mit akar. Aztán mikor azt válaszolom, hogy nem tudom és erre elkezd üvölteni, nekem is felmegy a cukrom. Még véletlenül sem vagyok hajlandó megkeresni neki, mikor ilyen hangnemet enged meg magának velem szemben. Pedig ha szépen szólna, rögtön elindulnék szétnézni és pár perc alatt előkerülne, hisz nem lehet máshol mint a helyén, vagy a koszosokban vagy a vasalatlanokban vagy esetleg véletlenül bekerülhetett egy másik polcra. De miről is beszélek? Milyen helyén? Hisz tulajdonképpen azt sem tudja, minek mi a helye. Annyit tud, amik elől vannak, azokból veszi ki a napi ruháját, a többit mindig tőlem kérdi.
Hihetetlen, hogy mindenből lehet veszekedés! És hihetetlen, hogy mindig oda jutunk! És én mindig elbizonytalanodom és magam hibáztatom utólag. Hogy miért kell visszapofáznom és miért nem megyek egyenesen neki megkeresni azt, amit keres, hisz így elkerülhetném a botrányt. De valahogy érzem, csak úgy tudnám a veszekedéseket elkerülni, ha feladnám önmagam. Ha lemondanék egy csomó elvről és szokásról, amik a neveltetésem alatt belém sulykolódtak. Erre nem lennék képes, még akkor sem, ha akarnám! Hisz nem válhatok hirtelen mássá! Hogyan is tehetném, mikor nem is igazán értem, érzem, hogy mikor mit várnak el tőlem.
Sokszor másokkal vagyunk együtt és valami olyasmiről van szó, amit nem pontosan értek, akkor sem áll az én oldalamon. Sokszor nevetnek, mikor valamit félreértek, ez eleinte nem zavart, de ahogy az idő telik és egyre jobban értem, érzem őket, kiérzem a lekicsinylést bizonyos megjegyzések mögött, főleg anyósom megjegyzései mögött. Képtelen megérteni ha valamit magyarázok, vagy bizonyos gondolatmenetemet, egyszerűen más a neveltetése, nem csoda, teoretice és gyakorlatilag is teljesen más nyelvet beszélünk.
Ősszel egy hétre egyedül maradok. Ez most nagyon jólesik. Kicsit pihenek, nem kell folyton odafigyelnem, legyen meleg vacsora, tiszta ruha, rend, kicsit ellazulhatok. Jorgosz lemegy falura olívaszedésre. Van egy nagy telkük amin van körülbelül 150 fa. Ami elég szép termést hoz. Igaz általában úgy mondják, minden negyedik évben van gazdag termés és a köztes években kevés vagy közepes. Ezek a fák adják az egész családnak az olajat. Az olívaszedés elég fárasztó feladat. Először négykézláb össze szedik a lehullott gyümölcsökből azokat, amik még épek. Utána egy nagy ponyvát terítenek a fa alá és elkezdik az ágakról rázni a termést. De a rázással még nem jön le mindegyik, ekkor létrát támasztanak az erősebb ágakhoz és annak felső fokára állva szedik, fésülik le az olívákat. 
Olyan szerszámokat használnak, melyek egy óriás fésűhöz hasonlítanak és azokkal fésülik az ágakat. Amit ez sem szed le, azt kézzel kell leszedni, lehetőleg minden szemet be kell gyűjteni, hisz kár minden elveszett csepp olajért. Mikor az olívák elméletileg mind a ponyván vannak, jöhet a válogatás. Mielőtt a levegőzést biztosító lyukacsos műanyag ládákba kerülnek, ki kell válogatni közülük a gallyakat, melyek óhatatlanul hullnak fésülés közben a gyümölccsel együtt. 150 fával ezt megtenni, nem kis munka. Aztán a ládákat a telken lévő kis fészerben gyűjtik és mikor befejezik a szüretet, elviszik a közeli sajtoló egységbe, ahol hidegen kisajtolják a friss olajat. Az ilyen kis sajtolóegységekben mechanikai eljárással, kevés gép igénybevételével, préseléssel nyerik az olajat, kémiai anyagok ráhatása nélkül. Így kapják a sűrű, nulla savasságú, különleges zamatú extraszűz-ként jellemzett, mélyzöld színű olajat. A frissen sajtolt olaj még majdnem világoszöld és hihetetlen illata van. Apósom minden reggel azzal kezdi a napot, hogy egy evőkanálnyi olajat lenyel, az orvosa mondta neki, de mindenhol lehet olvasni róla, mennyire egészséges. Én eleinte nem szeretem az olívaolaj ízét, szokatlan, de aztán átesem a ló túloldalára és nem bírok semmit megenni, ha nem olívaolajjal készül. Nagyon sokszor eszünk pirítós-kenyeret úgy, hogy azt olívaolajjal kenem meg, sózom majd megszórom frissen szedett oreganoval. Ehhez van egy külön kis csészém, amiben az erre-való olívaolajat és az ecsetet tartom, amivel a kenyér felületét kenegetem. A Pelloponéz félszigeten főleg a Kalamon fajta olíva fellelhető, itt Jorgoszék telkén is, ami majdnem Kalamata mellett van, ami a Kalamon típusú olíva őshazája. Ezek a legnagyobb szemű olívák és nemcsak az az előnyük, hogy egy-egy szemből sokkal több olajat lehet kipréselni, mint a kis szemű olívákból, hanem nagyon ízletesek. Természetesen az olívabogyó nyersen nem fogyasztható, ezt megtapasztalom rögtön miután legelső alkalommal, mikor olíva-közelben járok, megviccelnek és arra biztatnak, egyek egy szemet.
Anyósom többféleképpen tesz el olívabogyót, de a legegyszerűbb módja ecetes-sós-oreganos páclében. Ez sem egy napos munkafolyamat, mert legelőször az olívákat hideg vízben kell áztatni körülbelül két hétig, úgy, hogy minden második nap cserélni kell rajtuk a vizet. Miután eltűnik a keserűségük, ezután lehet az összeállított páclébe betenni őket. Nagyon tetszik, ahogy a páclé megfelelő sómennyiségét ellenőrzik, beletesznek óvatosan a lébe egy tisztára mosott, nyers tojást tesztelőnek. Akkor jó a páclé sómennyisége, ha a tojás tetején egy mai 2 eurós érmének megfelelő rész van kint a vízből. Mivel anyósoméknak csak a Kalamon fajta olívájuk van, ezért majd csak később látom, hogyan készítik az apró, fekete, sózott olívákat. Ezeket nem kell áztatni, úgy ahogy van beteszik őket egy zsákba, alaposan besózzák őket durva sóval, összekeverik, hogy mindenhová jusson só, majd a zsák száját bezárják. A zsákot egy rácsra helyezik, valahol szabad területen, majd a zsákra egy nagy lapos kőlapot helyeznek. A só és a súly hatására az olívák kezdik kiengedni a levüket és végül az a töpörödött, sózott formájuk marad, amit mindenhol lehet vásárolni, még a piacon is.
Jorgosz nem megy szívesen, nyafog, hogy mennyire ki fog fáradni és hogy unja. Megértem én, viszont egy egészséges munka, egy hétig lesz a szabadban és különben is, muszáj elvégezni mielőtt az esős idő beállna. Mondom neki, ne panaszkodjon, örüljön, hogy van saját olívánk és olajunk, mások mit nem adnának ezért, az olíva igazi kincs. Végre valamiben egyetért velem és októberben egy hétre levonul falura.
