A munkahelyemet szeretem és nagyon jó fejleményeknek nézünk elébe. A cég szervízrészlege elköltözik egy nagyobb épületbe, ahol minden részleg szépen el tud különülni egymástól. Viszont a jó fejlemények miatt érzett eufóriánkat nemsokára egy másik hír töri le, a főmérnököt leváltják. Túl jó ember, túl lágy, nem tudja kézben tartani a részleget, sok a lógás, senkit nem szid meg, senkit nem fenyít és sajnos ennek megvan a negatív oldala. Egy sokkal keményebb embert kapunk főnöknek. A költözés meglesz, az új hely nincs messze, továbbra is gyalog járhatok munkába, igaz 10 perccel tovább tart az út. Az új főnök nem kiabál, sőt, mindenkivel szépen beszél, választékosan, de sokkal keményebb mint a régi, szigorúan minden munkálatra felügyel és a kiadott munkát le is ellenőrzi. A szervíz részleget mégjobban szétválasztja szakterületekre, én stabilan a nyomtatóknál maradok. Új kollegák is jönnek, újakat vesznek fel, a cég egyre növekedik, nő a munka mennyisége, már nem vagyunk elegen, akik addig voltunk. Az én részlegemre egy kis alacsony, kövérkés srác érkezik, Babis, akiben túlteng a buzgóság és az erős versenyszellem, de nem a legjobban vett értelemben.
Ráadásul irtóra irritálom szegényt, nem bírja elviselni, mikor meg kell állnia mellettem és én nem a széken ülök, hanem legalább egy fejjel mögé magasodom és lenézek rá. Megszimatolom a gondot. Eleinte haverkedünk, de mikor a cég egyre nagyobb lépéseket tesz nagyon rövid idő alatt és látszik, hogy a nyomtatók lesz a fő tevékenység, mely területen mindketten tevékenykedünk, a srác nagyon megnyomja a gázpedált. Ott tesz keresztbe ahol tud, főleg miután megtudja, hogy engem küldenek Angliába, egyhetes tapasztalatcserére, ahhoz a céghez, amelynek a nyomtatóját forgalmazzuk Görögországban.
Velem madarat lehet fogatni, habár kissé izgatom magam, mi lesz a vízumkérdéssel. Ugyanis nekem még mindig román az útlevelem, hiába van letelepedési engedélyem, vízumra van szükségem. Miután minden dokumentumot beadok az angol konzulátusra, nagyon hamar megkapom a beutazási vízumot. Június végén indulok, nagy izgalommal ülök fel szép rövid ujjú vászon-kosztümömben, majdnem 30 fokban, a repülőre. Gyönyörű az idő, tisztán látom a havas Alpokat, ahogy átrepülünk Európa fölött. Londonból semmit nem látok, mert a ködös időben csak átszállok a Skóciai gépre, ami majdnem olyan zötykölődős kis gép, mint az otthoniak, izgatom is magam amíg megérkezek. Mikor kiszállok Glasgow-ban a gépből, majd elájulok. 13 fok! Valaki szólhatott volna, hogy öltözzek jobban fel!
5 napot maradok Skóciában, azalatt mindent meglátogatok amire munka és szemináriumok után idő marad és amit érdemes. Az, aki értem felelős a skót cég részéről, egy ott élő japán mérnök, majdnem 1,90 cm magas. Ilyen japánnal sem azelőtt, sem azután nem találkoztam! Mindenhová elhordoz céges autóján, ami egy gyönyörű bőrüléses Mercedes, CD lejátszóval, modern japán zenével, ilyet se láttam azelőtt, CD-s szuperkocsit, gondolom Görögországban akkor még csak a felső tízezernek volt ilyesmije. Bármennyire nem irigylem a gazdagokat, vagy magát a pénzt, mégis nagy benyomást tesznek rám ezek a dolgok, a modern japán zene, melyből hozok magammal egy-két kazettányit, a rendezett cég, ahol mindenkinek nagyon szépen el van rendezve a munkaterülete, maga a kis panzió ahol lakom, ahol bokáig süllyedek a perzsaszőnyegbe és a padlóba süllyesztett kádban fürdök este. Olyan minden mint a Sherlock Holmes filmekben, szinte várom, előbújjon ő maga, vagy akár a kisokos Miss Marple valamelyik sarokból. Az 5 nap alatt egy pillanatra nem látom a napot. Meglátogatom Edinborough-t, végigsétálok Glasgow nevezetes helyein, elrémülök az este 7 után uralkodó csendtől a néptelen utcákon és a kapualjakba húzódó rongyos emberektől, akik vashordókban égő tűz fölött melegednek este, mint a filmekben. Vacsorázom kicsi, meghitt éttermekben, megkóstolom a lazacot, többféle módon elkészítve. Hihetetlenül más minden, mint Görögországban és tudom, akkor sem tudnék itt élni, ha sokkal jobbak lennének az életkörülményeim.
Hazautazásom után a Babis kollegám ellenszenve csak nő irántam. Többször összeveszünk hülyeségeken, olyasmiken, hogy bizonyos problémákat hogyan kezeljünk, vagy hogyan oldjunk meg technikai dolgokat. Nem tudok vele hétágra vergődni sehogysem, az ellentétek közöttünk csak fokozódnak. Otthon sem jobb a helyzet. Jorgosz belesüllyedve megint az apátiába, utálja a munkahelyét, megint váltani szeretne, megint várja, valami legyen. Valószínűleg idegesítheti az is, én szépen haladok, úgy néz ki, a karrieremmel semmi baj nem lesz, a fizetésem első perctől magasabb az övénél és láthatóan élvezem a munkám, sőt barátaim is vannak. Ez még jobban leveri, még jobban elrontja a kedvét, nem tud túllépni azon a klisén, hogy a férfinak illenne többet keresnie és fő családfentartónak lennie.
Közeleg a nyár és én tudom, ez lesz a második nyár mióta eljöttem és megint nem utazhatok haza. Új munkahely, nem vagyok még egy éve itt, talán egy hét szabadság lesz, de akkor meg lemegyünk falura. Nem akarok különválni Jorgosztól, ő nem akar velem hazajönni, marad hát megint a falu. Lassan három éve vagyok Görögországban de még semmit nem láttam belőle Athénon, a falun kívül és egy-két közeli helyen kívül. Közben hogy, hogynem de Jorgosz beleegyezik abba, ne védekezzünk. Nem tudom, hogyan jutott erre az elhatározásra, de örülök neki. Egy a gond, olyan ritkán élünk házaséletet, hogy tiszta szerencse kell ahhoz, egy gyerek besikerüljön. Pont ez az, amitől féltem.
Ez a nagy lelkizések ideje. Tudom, nincsenek rendben a dolgok. Mondjuk terhes maradok. Mi lesz utána? Most, gyerek nélkül is alig vagyunk együtt Jorgosszal, mi lesz ha szülök? Megcsináljuk a gyereket és elválunk? Mi a csodát tehetnék? Valahogy nincs kedvem túlságosan felmelegíteni a helyzetet, úgy ahogy neki sincs, nekem sincs. Tudom, a szenvedély meghalt közöttünk. Biztosan ha elmennénk egy tanácsadásra, adnának ötleteket, mit tegyünk, de a pár film után, amiket láttam és ilyesmiről szóltak, nekem semmi kedvem belemenni ebbe az egész procedúrába. Valahogy tehetetlen és határozatlan vagyok, most én hagyom, vigyen az ár, pont úgy viselkedek, ahogyan Jorgosz szokott és amit utálok. Hiába, hogy nem védekezünk, a veszekedések gyakoriak közöttünk és nincs igazi béke otthon. Illetve van, de akkor csak, ha én hallgatok. Ha én hallgatok, elvagyunk így az idők végezetéig, Jorgosznak eszébe nem jut megkérdezni, mi van velem, mit érzek, hogyan érzem magam, fáradt vagyok-e vagy nem. Csak az van amit mondok, ha valamit nem mondok, az nincs. Annyi éve együtt vagyunk, de nem tud olvasni az arcomról, nincs semmi empátia benne, nem érzi, nem látja, ha van valami bajom, mint ahogy nem látja, hogy a házasságunkkal baj van, ahányszor próbálom vele megbeszélni, őszerinte minden rendben van, nincsen semmi gond, csak én nyafogok.
Ez a nyafogás dolog. A görög nagyon szereti ezt a szót. „Griniazo”, nyafogok ha bármiféle olyan lelki dologra terelődik a beszélgetés, ami kis kivesézést ígényelne. Senkivel nem lehet ilyeneket beszélni, még Eleftheriával is csak bizonyos szintig lehet eljutni. Úgy érzem a görögöknek, úgy együttesen, nagyon alacsony az érzelmi intelligenciájuk-lehet igazságtalan vagyok velük, de nagyon így érzek akkor... Hihetetlenül informáltak napi hírekről, történésekről olyan emberek, akik nálunk otthon nem lennének, de amikor érzelmekre kerül sor, ott valami törés van, érzelmi impotencia? Teljesen képtelenek az ismerőseim, barátaim olyan formában érzékelni a dolgokat, ahogy én, vagy mondjam úgy „mi otthon”. Emlékszem az egyetemi éveim alatt lenyomott nagy dumákra Karinával és más barátokkal, mennyit tudtunk beszélgetni, hogy ki lehetett mindent vesézni, na most nem lehet, nincs kivel, senki nem tud velem ilyenekről beszélgetni. Senki, kívéve Vangelist. Mondjuk nem sokat tudunk beszélgetni, mikor mindannyian együtt vagyunk, de ő az, aki megérti félszavakból mire gondolok. Mennyire szükségem lenne erre! Hogy valaki „érezzen”!
Időközben Vangelist szorongatja Helen, hogy mikor lesz az esküvő. Látom rajta, nem sietné el, sőt, nincs sok kedve hozzá, de Helen minden fifikát bevet, ő úgy nőtt fel, mint hajdan anyósom, hogy azt tanulta, miután felnőtt lesz, majd férjhez megy. Mivel Vangelissel már két éve együtt vannak, elvárja, hogy Vangelis a jó híre megőrzése érdekében most elvegye feleségül. Olyan szép ez a nő, mégis olyan eszejárása van mint anyósomnak. Aztán Helen anyja haldoklik, tüdőrákos, és Vangelis megígéri neki, hogy meglesz az esküvő. Össze is házasodnak és nagyon hamar egy szép lakásba költöznek, nem túl messze tőlünk. Helen nagyon jól szituált, alig 23 éves, nem dolgozott soha és nem is akar dolgozni soha, ő csak férjhez menni akar. Ő a klasszikus feleség típusa, minden nap csinosan, meleg vacsorával várja az urát, soha nem keseríti, soha nem „nyafog” neki, játékos, cicás, minden, ami én nem vagyok, sokszor csodálattal nézem és magamban elgondolom, én miért nem lehetek ilyen? Tudom, ha ilyen lennék, nem lennének ilyen gondjaim, amilyenek vannak. Úgy érzem, valahogy a férfiakat „kiherélem”, erős személyiségemet nem tudom megfékezni, robbanékony, akaratos vagyok, minden nekem jut először eszembe, mindent meg tudok oldani egyedül és ezt érzékeltetem is a másikkal. Hiába mondja Apám is, fogjam vissza magam, nem megy, nem úgy van az, csak visszafogom a lovakat és lelassul a szekér. Ez magától megy. Be van programozva.
Hogy is érezné Jorgosz magát mellettem jól? Semmiben nem emlékeztetem az anyjára. Ezt észre is veszem és kissé lokalizálni tudom a problémát: ő visszaváltozván azzá, aki azelőtt volt, mielőtt külföldre ment tanulni, másképpen látja a dolgokat annál a fiúnál, aki pár évig Romániában volt. Ebből pedig egyenesen következik az, hogy pont azok a dolgok kezdik idegesíteni bennem, amikért engem megszeretett. Nagyon sokszor mondja is, megjegyzi, hogy miért nem tudok én is úgy viselkedni, olyan lenni, úgy öltözni, stb.. mint a görög lányok? Én? Én pedig keresem önmagam az új és régi énem kavalkádjában, a bizonytalan jövőképben..
Rengeteget lelkizek, eszem magam egész nyáron, nem csoda, hogy szeptemberben megint össze-vissza dobog a szívem. Elkezdem szedni a Panangint, megvan még egy doboz azóta, mióta abbahagytam a szedését.
