Mikor valóban pár nap után egyedül maradok, kissé megszeppenek. Hirtelen semmit nem találok, a könyyveim kiolvastam, mi a csodát csinálhatok? Lassan és bátortalanul, elkezdem a környéket bejárni. Eleinte csak a sarokig merészkedek, onnan pedig minden utcanevet feljegyzek a kis noteszembe, mert képtelen vagyok tájékozódni.
A tömbház egy kis utcában van, mely egy nagyobba torkollik, ahol balra fordulva, kb. 300 m után kiérünk a Kifissias sugárútra. Rengeteg az autó, az otthoni forgalomhoz képest. Honnan tudhatnám, hogy a maihoz képest enyhe mozgás az egész. Imádom ezt a nagy útat. Hiába a szennyeződés, amit érzek is a torkomban, ha sokat vagyok kint, csak úgy kapar, én mégis szeretek itt bóklászni. Rengeteg kis üzlet van errefelé és az egyik sarkon örömmel fedezem fel a Herendi boltot, ahol valami iszonyatos árakon árulják az akkor még Magyarországon akár ötször alacsonyabb áron megvásárolható holmikat. Minden nap elmegyek oda és bámulom a vitrint, olyan biztos pont, amibe kapaszkodnom lehet, egy kis magyar vacok a nagy idegen életemben. Soha nem megyek be. Nem szeretek az üzletekbe bemenni. Itt az elárusítók rögtön neked ugranak és kínálgatnak, mosolyognak, nem hagynak egy pillanatra bámészkodni és ez engem nagyon zavar.
Az elkövetkezendő napokban felfedezem a lakást és a nagyon közeli környéket. Jorgosz kivesz pár nap szabadságot, ne legyek rögtön egyedül a szüleivel, akikkel nem tudok kommunikálni. Apósom aranyos pofa, látszik rajta, hogy sokminden furcsa neki, de sosem szólna, hanem mindig mosolyog rám és a megjegyzései sem sértők - erre akkor jövök rá, mikor később megtanulok görögül. Vagy lehet apahiányom van, hiszen egész életemben apám után vágyakoztam, mindig túl kevés volt belőle az életemben, így eleve mindent elnézek az öregúrnak, fát vághatna a hátamon. Anyóssal első perctől van egy pár lépés távolságtartás. Hamar megérzem, hogy mosolya inkább iróniát takar mint kedvességet és arra is ráérzek, hívatlan vendég vagyok a szemében. Szerencse nem kell sokat a társaságukban legyek, mert pár nap múlva elutaznak, Jorgosz is visszamegy a katonasághoz "dolgozni", úgy, hogy minden második nap alszik itthon. Végre zavartalanul birtokomba vehetem a lakást és felfedezhetek minden kicsi zugot.
A busz Athén központjába érkezik, egészen a kicsi utcák rengetegének a közepébe, még az Akropoliszt is megpillantom egy másodpercre, amitől annyira meghatódom, majdnem elsírom magam. Jorgosz könnyű nyári vászoncuccban vár a járdán, már megint hat hónapja nem láttuk egymást, a télből nyár lett. Ez már kevesebb idő, mint az esküvő előtt volt, már tiszta rutinosak leszünk ebben az együtt de külön dologban. De nem egyedül vár. Kostas, a legjobb barátja ajánlkozott, hogy hazavisz autóján, mert Jorgoszéknak nincsen, nem is volt soha kocsijuk és busszal kissé bajos lenne a sok cuccal hazabotorkálni kettőnknek. Kostas egy nagyon jóképű pasas. Szőke, kékszemű, valami olyasmi típus ami nekem valamikor a zsánerem volt. Igaz alacsonyabb Jorgosznál, alig pár centivel magasodhat csak fölém. Húzza is ki magát rendesen mellettem és mutogatja, magyarázza nevetve, milyen magas vagyok. Én egy kukkot nem értek, de a gesztusokból persze rájövök, miről van szó és nevetünk mindannyian. Rögtön szimpatikus lesz és jó barátok leszünk, egészen addig, amíg Jorgosszal közös életet élek. Sok holmim van, hiába a konténer, dobozok, bőröndök, kisebb és nagyobb táskák sorakoznak mellettem, amit csak fel lehetett a buszra vinni, aztán meg egy ilyen út alkalmával mindig a dolgok jórésze kikerül a táskákból és szétszóródik, mintha saját életre kelne minden az ülésen. Valahogy mindent összeszedünk és hazafele indulunk. 
Ahányszor erre a hosszú buszos útra elindulok, mindig több lelki-fázison megyek keresztül. A csomagolást uuutálom! Az utazás előtt pedig szorongásaim vannak, minden hülyeség eszembe jut: az általános és pontosan be nem határolható félelmeken kívül, vannak konkrét idegesítő gondolatok, például mi lesz, ha éppen most fog karambolozni a busz? Ha elalszik a sofőr? Ha nem állnak meg idejében pisiszünetre? Hogy lesz a reggeli nagydologgal, ami nekem mindig órára pontosan kell? Bevallom, a legnagyobb szorongást mindig e két utolsó gondolat okozza. Pedig normális belső működés mellett ezen nem kellene idegesítenem magam, a buszok nagy általánosságban négy óránként mindig megállnak. Így van ez az első ilyen buszos útamon is. Nem jó az időzítés sem. Egyetemi év vége, június vége, a busz tele hazatérő diákokkal, így nincs szerencsém dupla helyhez, más mellett szorongok. Ezzel nincs is baj, amíg az elején még frissek vagyunk, de éjszaka, mikor el-elalszunk, egymásnak dőlünk álmunkban és arra riadunk fel, ismeretlen ember vállán horkolunk. 
A buszon van időm gondolkodni. Az sem mellékes, annyira fáradt vagyok az utóbbi idők készülődéseitől, hogy örülök, hogy ülhetek. Sokmindenen elmélázok, azon is, mi lesz, ha mégsem lesz jó? Visszakullogok, mint a farkát maga alá húzó kutya? Nem, ilyen nincs, ennek mennie kell! Vajon anyósékkal milyen lesz a viszonyom?
Újabb várakozás időszaka. Újabb levelek. Telefonok. Nehéz nekem, nehéz neki is. Két év katonaság nem kevés, akkor sem, ha történetesen minden nap bejár az irodába. Vannak bentalvós napjai, ügyeletes napjai, riasztók és mindennap egyenruha. Engem a tétlenség és a bizonytalanság kínoz. Kissé hiperaktív természetem semmiképpen nem tud megbékélni a sok év tömör program után a lezser életformával. Nem tudom mihez kezdjek magammal. Hivatalosan nem dolgozhatom, otthon lébecolok. Amíg bátyám esküvőjére készülünk, lefoglalom én is magam vele, utána már nagyon nehéz lesz, mert eleinte bátyám is és újdonsült felesége is velünk laknak. Reggeltől estig nyalják falják egymást, amit rettenetesen utálok. Nem voltam soha az a cica-típus, pedig de szerettem volna.. bátyám felesége egyik elfojtott kisebbségi komplexusomat hozza felszínre. Meg hát zavarjuk egymást. Aztán ők elköltöznek, visszakapom a lányszobámat.
Most kezdődnek igazán a problémák. Meg kell mondani mindenkinek, hogy összeházasodunk. Senki nem örül. Mindenki ötvenszer elmondja nekem, miért kéne többször meggondolnom. Nem értik, hogy meggondoltam, de hiába is gondolnám át újra, nem merem vállalni a szakítást. Négy éve vagyunk együtt, egymáshoz szoktunk, kialakult a napi rutinunk, szükségünk van egymásra, még akkor is, ha az első nagy szerelem már elmúlt.
Jobb napokon büszke vagyok magamra. Nem, nem vagyok egy okos kislány, a klasszikus értelemben véve, hisz kihasználhattam volna a görög barátom és lefizethettem volna itt-ott embereket, hogy ne dolgozzak. Vagy akár válthattam volna az első gondnál, hisz az egyetlen terület, hol soha az életben nem kell hiányt éreznem, a férfiak. De én éppen arra vagyok büszke, hogy nem használtam ki a lehetőségeket, hogy nem akasztottam le semilyen gyümölcsöt, mely nekem ért volna be. Úgy voltam nevelve, hogy azt higyjem, csak azért érdemes élni, amiért az ember megküzd. Ez a meggyőződés nagy súlyt helyez a vállamra, viszont nagy elégtétellel is tölt el, mikor valamit elérek. Mikor a negyedévet is úgy végzem, hogy nem marad el vizsgám, nagyon boldog vagyok.
Második nyaram a meleg városban, egyedül, fiatalon, egyetemistaként, vakáció és szabadság nélkül. A szabadságomat mindig a vizsgaszessziókra tartogatom, luxus lenne azt elpihenni, mikor annyira nehéz minden, mikor vizsgák vannak. Igaziból egyelőre nem érzem át a helyzet tragikusságát, nem érzem azt, hogy olyan egyedülállóan szép éveket vesztegetek így el, melyek pótolhatatlanok. Minden év pótolhatatlan egy ember életében, sőt minden perc és óra, de mennyire igaz ez a fiatalság legszebb éveire. Se strandolás, se tengerpart, de igaziból semilyen szórakozás nem része az életemnek mióta Jorgosszal megismerkedtem. Habár közvetlenül nem ő a hibás a sportolásom megszakadásáért, közvetetten az egész akkori életstílusomért igen. De ez is rossz megközelítés. Én és csakis én vagyok a hibás, hisz nekem kellett a görög, az idegen. Csakis magamat okolom rossz perceimben.
Minden erőmmel azon vagyok, valami kis garzont kerítsek vagy egy családosoknak való bentlakásszobát. Hiába az egyre ínségesebb évek Romániában, megfelelő eszközökkel és kapcsolatokkal, mindent el lehet intézni. Jorgosz nem bánja, ha kell adjon valamit, amivel az ügyünket előre mozdítom, csak mást ne kelljen csinálnia, nem akar ő senkivel ezért beszélni vagy intézkedni, neki hagyjak békén, ha kell egy csomag kávé, karton cigi, farmer vagy egyéb ilyen görög "csodaárú", amivel akkor és ott csodákat lehet tenni, csak szóljak. 
Ugyan 2 vizsgával őszire maradok, de gyakorlatilag vége a második évnek. Jorgosznak is marad el vizsgája az őszi szesszióra, így legalább kénytelen hamarabb visszajönni, ez vigasztal, mert el nem tudom képzelni, hogyan válok most el tőle annyi időre. A görögök között ez a szokás: ahogy a szesszió utolsó vizsgáján túl tudják magukat, már másnap buszon vannak. Érthető, teljesen természetes, hisz mennék én is, ha nem játszottam volna el olyan ügyesen, az egyetemi éveim függetlenségét, a kézilabda csapatból való kilépéssel. A nyár hamar eltelik és az első napok fásultsága után, nem is vagyok szomorú. Kipihenem magam, nem kell egyetemre rohangálni, nem kell Jorgoszhoz menni esténként, fáradtan, és igyekezni szépnek, csinosnak, jókedvűnek, szórakoztatónak, szexisnek lenni, akkor, amikor az ágyat csakis és kizárólagosan alvóhelyként tudnám elképzelni....jpg)
Rutinosan csinálom végig a napjaimat. Reggel korán felkelek, ha Jorgosznál alszom, korábban, ha nem, akkor 6-kor elég. A villamossal bezötykölődök a gyárba, ott lemegy a napi 8 óra, nem kevés munkával. 3 körülre érek haza, alig van annyi időm valamit futtában bekapjak és 4-re már az egyetemen kell lennem. Este 10-ig tartanak az órák. Hiába a nagy szerelem Jorgosszal, a fáradtság miatt hetente maximum kétszer tudok nála aludni.
Ahogy telnek a napok, a pánikom, idegességem, frusztráltságom csökken. Jutka segítségével bepakolok, elrendezem kis birodalmam, rendkívül élvezem a kádat és a folyamatosan folyó meleg vizet. Lehet, hogy túl meleg nincs az új lakásomban, de van meleg víz és saját, különbejáratú fürdőkádam. A néni kedves, nem sokat zavar, annyi a kikötése, ne hozzak be fiúkat. OK, nincs is rá szükség, hisz az együttléteink továbbra is a bentlakásban folynak. Csak most számomra, sokkal de sokkal nehezebb az egész. Mikor ott alszom, eleinte majdnem minden nap, akkor reggel fel kell szedjem magam és haza kell mennem, ruhát cserélni, cókmókot felvenni, mielőtt bármilyen napi programba belefognék. Eleinte, egy röpke hétig fel sem tűnnek a nehézségek, hisz időmilliomos vagyok. Edzések már nincsenek, csak az egyetem, ennyi programot pedig könnyen megbírok.
Mese nincs, ha már hőst játszottam, azzá is kell váljak.
Az első napokban velem madarat lehet fogatni. Nem veszem észre, hogy senki nem tud kapcsolatunkról és hogy tulajdonképpen semmi nem történik, sehová nem megyünk, csak esténként felcuccolok hozzá és nála alszom. Ha barátai jönnek, engem nem akar, egyedül szórakoznak. Arra hivatkozik, férfi-társaság, unnám magam. A másik csajról nem lehet beszélgetni vele, semmit nem akar mondani, csak annyit, legyek türelemmel, majd megoldja. 
A támadás abból áll, hogy ahol lehet, elé kerülök. Ez nem esik igazán nehezemre, mert ugyanabban a bentlakásban lakunk és egy emelet választ el egymástól, az én szobám majdnem az övé alatt van, tehát az épületnek ugyanabban a felében. Mikor hangosan zenél, lehallatszik hozzám, ha nyitva az ablakom. Ez a bentlakás a jobb fajtájúakból való, mert két-ágyas szobákban lakunk. Hihetetlen luxus a többiek, normál halandók lakókörülményeihez képest, akik akár hatan-heten is laknak egy szobában. Szobáink kényelmesek, igaz nem tartozik hozzá fürdőszoba, de ez nem okoz senkinek lelki traumát. Hja kérem, a fiatalság mindent kibír! Az egyetemen semmi esélyem Jorgoszba botlani, mert ő más egyetemre jár, más épületbe és főleg, a szemináriumok, előadások amiket követ, inkább délelőtt vannak, míg én mindig csak délután járok órákra. Aztán ott vannak az edzések, amiknek előbb utóbb tudom, végük lesz, mert végülis nem az ő csapatukat kell edzenie az edzőnknek, hanem a mienket. A legjobb vadászóterület tehát marad a bentlakás.
1981-t írunk, 20 éves vagyok. Egyetemista egy erdélyi vidéki városban, sportoló és első éves hallgató a mérnökkar esti szakán. Abban az időben csak az járhatott esti tagozatra, aki bizonyítani tudta, dokumentumokkal, hogy van munkahelye. Hát bizonyította nekem a kézilabdacsapat, ahol játszottam. Kellettem nekik, ők meg bizonyítottak. Vegyes bentlakásban laktam, ami nemcsak azt jelentette, hogy fiúk, lányok vegyesen, hanem azt is, hogy idegenek is laktak ott, külföldiek. Négerek, arabok és görögök. Igaziból azt sem tudtam, mi a különbség közöttük, bőrük színén kívül. Abban az időben nemcsak, hogy nem volt divat Görögországba futkosni nyaralni, mint manapság, de meg sem fordult a legtöbb ember eszében ez az alternatíva. Aki tehette, az Magyarországra és attól nyugatabbra utazott. Azt hiszem, nem ismertem senkit, aki a Balkán félszigeten Bulgáriánál lennebb csorgott volna a térképen. Így hát nekem mindegy volt, hogy arabok vagy görögök vagy négerek, úgysem érdekeltek. Nem is tudtam róluk sokat. Az iskolai görög témájú felkészítés leállt mindig ott, ahol az ókori Görögország csillaga leáldozott. Még csak nem is esett szó görögökről a mindennapi életünkben, mintha nem is léteztek volna. A város, ahol születtem és felnevelkedtem, egyike azoknak a kevés városoknak Erdélyben, ahová görög nem tette be a lábát..furcsa is ez most így visszagondolva, hisz mindenütt ott vannak...
