A busz Athén központjába érkezik, egészen a kicsi utcák rengetegének a közepébe, még az Akropoliszt is megpillantom egy másodpercre, amitől annyira meghatódom, majdnem elsírom magam. Jorgosz könnyű nyári vászoncuccban vár a járdán, már megint hat hónapja nem láttuk egymást, a télből nyár lett. Ez már kevesebb idő, mint az esküvő előtt volt, már tiszta rutinosak leszünk ebben az együtt de külön dologban. De nem egyedül vár. Kostas, a legjobb barátja ajánlkozott, hogy hazavisz autóján, mert Jorgoszéknak nincsen, nem is volt soha kocsijuk és busszal kissé bajos lenne a sok cuccal hazabotorkálni kettőnknek. Kostas egy nagyon jóképű pasas. Szőke, kékszemű, valami olyasmi típus ami nekem valamikor a zsánerem volt. Igaz alacsonyabb Jorgosznál, alig pár centivel magasodhat csak fölém. Húzza is ki magát rendesen mellettem és mutogatja, magyarázza nevetve, milyen magas vagyok. Én egy kukkot nem értek, de a gesztusokból persze rájövök, miről van szó és nevetünk mindannyian. Rögtön szimpatikus lesz és jó barátok leszünk, egészen addig, amíg Jorgosszal közös életet élek. Sok holmim van, hiába a konténer, dobozok, bőröndök, kisebb és nagyobb táskák sorakoznak mellettem, amit csak fel lehetett a buszra vinni, aztán meg egy ilyen út alkalmával mindig a dolgok jórésze kikerül a táskákból és szétszóródik, mintha saját életre kelne minden az ülésen. Valahogy mindent összeszedünk és hazafele indulunk.
16. Első benyomások
2012.02.13. 18:10 Göröglány
A negyed, ahol Görögországi életem kezdem, majdnem központi. Valamikor külvárosi rész volt, ma már majdnem össze van nőve a központi nagy parkkal, a Pedion tu Areos-l. Egy hosszú sugárúton hajt Kostas, meglepetésemre nincs is forgalom, pedig Jorgosz mindig azzal ijesztgetett, megőrülök majd a rengeteg kocsitól. Elmagyarázzák, hogy az iskolaév befejeződött és a gyerekek, valamint az idősebbek ilyenkor kiköltöznek vidékre, a szülői házakba, már ahol ez még áll és lakható, úgy, ahogyan azt anyósomék is teszik, meg különben is dél van, szieszta idő. Hülyeség - könyvelem el magamban és bámulom az aszfaltrengeteget, melyet alig-alig szakít meg egy picinyke zöld folt. Nagyon könnyen el lehet jutni a lakáshoz a központból, az egyik sugárútról a másikra, majd egy-két utca és máris ott vagyunk. Mégis egyszerűen képtelen vagyok az első hónapokban tájékozódni, minden egyformának tűnik. Az építészeti stílus annyira különböző, hogy az agyam képtelen elkülöníteni a részleteket, eleinte csak mint egészet, egy nagyon másfajta egészet tudom csak érzékelni, annyira, hogy a sarki pékségbe való látogatás eleinte egyedül, kész gyomorideget okoz.
Az autó végül megáll egy szürke négyemeletes tömbház előtt. Látszik rajta, hogy tömbház, mégis teljesen más mint a mieink otthon. Egészen a járda felett is vannak ablakok, az alagsori lakások ablakai. A központi folyósóra pár lépcsőn kell felmenni, gyönyörű és fényes márványlépcsőn, viszont a kapu nincsen nyitva, mint ahogyan én azt otthon megszoktam, hanem mindenkinek megvan a saját kulcsa hozzá. Jorgoszék a magasított földszinten laknak. Kapunyitáskor be is csenget Jorgosz a nevüket jelző kapucsengőn, így ahogy nyitjuk a lenti vasajtót, már hallom is az ajtónyítást és a hangos beszélgetést. Kostas elköszön, majd találkozunk holnap, magyarázza mutogatva.
A család be van gyűlve a nagyszobába, csak a nagybácsi hiányzik szokás szerint, mint mindig ilyenkor a déli órákban. De nemcsak anyósom és apósom vannak ott, hanem Mina, anyósom barátnője. Mindenki nagyokat mosolyog, terelgetnek befelé, ültetnek le és mindenki egyszerre beszél, amiből természetesen egy szót nem értek. Amíg végre Jorgosz le tud mellém ülni, teljes kétségbeesés vesz rajtam erőt, mert ugyan mutogatással próbálunk kommunikálni, de rettenetesen fáraszt, nem jön spontán, a pofámra fagy a mosoly, reszket a gyomrom, rengeteg az idegen dolog, élmény, még először időt kéne hagyjanak, be tudjam mind fogadni. Idő nincs, duma és etetés. Rögtön nekiáll anyósom etetni. Szerinte túl sovány vagyok és túl kicsi a fejem, kezem, lábam a magasságomhoz képest. Mondjuk ez utóbbiakon ő is belátja, hogy változtatni már nem tud, de a soványságomon igen.
Az első amivel minden becsületes embert kínálni kell, az a kávé. Az idősebb emberek kivétel nélkül mind görög kávét isznak, ami nem más, mint az általunk ismert török kávé. Ez azonban annak egy sokkal ízletesebb, finomabb változata, mesterien vágják és pörkölik hozzá a kávét, ahogy azt később megtapasztalom. A kávé után megkínálnak a hagyományos, abban az időben még elmaradhatatlan "tengeralattjáró" -val (ypovrichio). Ez egy nagyon édes, cukros paszta, különféle színekben és ízesítésben, de leginkább fehérben. Egy pohár jéghideg vízbe merítenek egy púpozott kávéskanyálnyit ebből és úgy kell fogyasztani, hogy ki-kivéve a vízből, lassacskán kell elszopogatni. Lehet gyorsan is annak, aki bírja az ilyen nagyon édes ízt. Én már ismerem a tengeralattjárót, mert Jorgosz mindig hozott magával, mikor a vakációi után visszautazott Erdélybe. Aztán még egy hagyományos édesség, mely a mai napig egy kötelező vendégváró minden becsületes görög háziasszony konyhájában, a szirupos kanalas édesség, mely a mi befőttünkhöz hasonlít, de leginkább a románok "dulceata"-jához. Ez valóban egy nagyon finom dolog, minden gyümölcsből, valamint bébi zöldségből készítik, és vastag, éppenhogy folyó cukorszirupban teszik el és majd szolgálják fel. Nemcsak finom, de gazdaságos is, mert annyira édes, hogy egy-két kávéskanálnyi mennyiségnél többet senki nem tud egyszerre elfogyasztani. Ezt is, mint mindent - ahogyan később tapasztalom, jéghideg vízzel szolgálják fel.
Valahogy nagy nehezen elmegy a barátnő is és lenyugszik a család. Megtudom, hogy a nagybácsi nem a központban van a könyvesboltjában, hanem már elutazott falura, hogy legyen hol lakjam én Jorgosszal, a nagyszobában. Rettenetesen fáradt vagyok, alig eszem valamit, pedig anyósom finoman főz. Közben koraeste lesz, még beszélgetünk kicsit Jorgosszal, majd szólok neki, csináljuk meg az ágyat, pihenjek le, mert hosszú volt az út. Egy kanapét húzunk ki, amin kényelmesen elférünk, én nagyon vékony vagyok, Jorgosz már nem annyira, de kényelmesen alszunk.
Ahogy becsukom a szemem és az ágynemű különleges, de nagyon kellemes illatát beszívom, úgy érzem, még mindig mozog alattam a busz. Nyugtalan az álmom, többször felébredek és fogalmam sincs hol vagyok. Másnap reggel azonban már annyira mélyen alszom, hogy egészen délig meg sem moccanok és szerencse, senki nem zavar, hagyják, hogy a fáradtságos utazást kipihenjem.
Szólj hozzá!
Címkék: 16. elsőbenyomások
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://gorogorszagban.blog.hu/api/trackback/id/tr584102052
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
