Ugyan 2 vizsgával őszire maradok, de gyakorlatilag vége a második évnek. Jorgosznak is marad el vizsgája az őszi szesszióra, így legalább kénytelen hamarabb visszajönni, ez vigasztal, mert el nem tudom képzelni, hogyan válok most el tőle annyi időre. A görögök között ez a szokás: ahogy a szesszió utolsó vizsgáján túl tudják magukat, már másnap buszon vannak. Érthető, teljesen természetes, hisz mennék én is, ha nem játszottam volna el olyan ügyesen, az egyetemi éveim függetlenségét, a kézilabda csapatból való kilépéssel. A nyár hamar eltelik és az első napok fásultsága után, nem is vagyok szomorú. Kipihenem magam, nem kell egyetemre rohangálni, nem kell Jorgoszhoz menni esténként, fáradtan, és igyekezni szépnek, csinosnak, jókedvűnek, szórakoztatónak, szexisnek lenni, akkor, amikor az ágyat csakis és kizárólagosan alvóhelyként tudnám elképzelni...
Jutka is sajnos hazamegy, de mégsem vagyok magányos. A nyár fénypontja, mikor Traiannal és Mircea-val elmegyünk egy hegyi "kabana"-ba, faházba. Mircea a barátnőjével, Traian és én egyedül. Nagyon szeretem őket, Traiant különösen, ő volt az első a társaságból, akivel barátkozni kezdtem. Csípem a humorát, a stílusát, műveltségét, finomságát, ahogy hozzám és a többi nőhöz viszonyul. Külsőre nem egy nagy durranás, majdhogynem alacsony, nagyon vékony, kissé egérpofi, de nekem rémesen szimpatikus. Tudom, ha nem lenne ez a rettentő nagy testi különbözőség (én szép, magas nő vagyok), akkor nagyon meggondolnám a dolgokat - a göröggel való kapcsolatom olyan..idegesítően nyugtalanító, hogy levakarnám magamról, ha tudnám, valami mással. Ahány román férfit életemben megismerek Traiannal együtt, egytől egyik igazi úriemberek. Csak nekem lenne ilyen szerencsém, ki tudja?...mások nem nagyon dicsérik a románokat..
A nyár hamar eltelik, augusztus 15-n megérkezik Jorgosz. Hoz nekem ajándékot, egy szép pántos farmerszoknyát, nagy divat ez, a farmereket mind az araboktól és görögöktől vásároljuk, nekünk méregdrágán. A görögök nagyrésze ebből él, illetve ebből szórakozik, amíg Romániában tartózkodik. Utólag megtudom, a szüleiknek halvány gőzük erről a sajátos kereskedelmi csereakcióról. Ők ugyanis odaadják a csemetének a zsebpénzt, ki amennyit erre tud szánni és azt hiszik, gyermekük ebből él "odafent" északon. A "gyermekek" annál okosabbak! A zsebpénzből bevásárolnak Athén központjában, különböző stílusú és színű farmereket, melyeket belopnak gyakorlatilag az országba. A határokon nagyon jól tudják, mi történik a görög buszban, azt is tudják pontosan, hová van a csempészárú eldugva. Megvan az ára azonban a hallgatásnak, évtizedekig működik a dolog zavartalanul. Minden szocialista ország határának megvan a maga zacskója, a legnagyobb ajándék zacskó a románoké. Azt is pontosan tudja a buszsofőr, hány határőr lesz aznap, valamint azt is, kik azok, ki milyen márkájú cigarettát vagy italt, esetleg csokoládét szeret. Le van adva a rendelés akkor is, ha valakinek éppen egyébre, például gyógyszerre lenne szüksége - ami legalább egy nemes cél... Az előkészített csomagon kívül, a buszsofőr háta mögött van a pótzacskó, ebben további italok, édességek, cigaretták, szappanok és kávék lapulnak, arra az esetre, ha valamelyik határőr zsémbes kedvében lenne és nem tetszene, az eredetileg neki szánt ajándék. Az ülések rései pedig tele vannak farmerekkel. Jorgoszomnak is ebből jön ki az a pénz, amiből ő és társai kiskirályként élnek a Romániában eltöltött évek alatt. Nem csoda, hogy a lányok buknak rájuk. Nemcsak az öltözetük sokkal jobb minőségű és kinézetelű, mint a mienk, de még a szaguk is más. A márkás parfümök, előkoptatott farmerek, az egyéni vonalak, melyet különböző stílusú öltözködéseikkel alakítanak ki, a gyakori vendéglő és cukrászda, valamint kocsmalátogatásaik, valóban olybá teszik ezeket - a nagyon is kispolgári - srácokat a belföldiek szemében, mintha kis krőzusok lennének. A nők imádják őket, a belföldi srácok pedig természetesen utálják őket.
Nekem nehezen megy a fejembe, hogyan lehet, hogy Jorgosz a görög kommunista párt tagja, de olyan nagyszerűen és egyszerűen megy neki, a farmerek becsempészése és törvénytelen árusítása. Ez így leírva sokkal komolyabbnak látszik, mint amilyen. Hisz nincs görög, arab vagy néger, aki ne kereskedne, és nincs olyan rendőr vagy szekus a városban, aki ezt ne tudná. Miből lennének ők kiskirályok, csak a szülők pénzéből kinek telne erre? Jorgosz szülei nem gazdagok, sőt - de egyik srácé sem azok. Apja szabó, már idős, anyja besegített neki, amíg dolgozott, de hivatalosan háziasszony - ami azt jelenti, hogy nem fizet nyugdíjpénztárt, nincs munkavállalóként bejelentve. Nagyon megszokott szituáció görögéknél, az asszonyok olybá tűnnek a világ szemében, mintha otthon egész nap becsavart hajjal port törölgetnének, pedig a férj munkájából sokszor még jobban kiveszik részüket, miközben "háziasszony" a nevük. A pénz Jorgoszék esetében (is) mindig éppen arra volt elég, hogy tisztességesen megéljenek és egy nagyon keveset félre tegyenek, ha netán valami nagy baj lenne, legyen tartalék. Kapitalista ország, ne feledjük, egy-egy komolyabb baj bizony pénzbe kerülhet, bármi is legyen az. Jorgosz apja annyira meggyőződéses kommunista, hogy elveiért 16 évet szenvedett egy szigetre bezárva, más társaival együtt. Meg is halna szégyenében, ha megtudná, fia farmerekkel kereskedik. Jorgosz többször elmondja, soha, de soha nem szabad erről apjának beszélni. Jorgosznak többször felhozom a témát, főleg, ha valamiért veszekedünk. Mindig elmondom neki, micsoda kétszínűségnek tartom én ezt, papolni a kommunista elvekről, miközben csempészik a különféle jófajta kapitalista árucikket és azt feketén árulják. Jólesik nekimenni ezzel, mikor bosszús vagyok rá, mert annak ellenére, hogy remekül kimagyarázza magát - ebben minden görög mester különben, tapasztalom majd később - látom rajta, hogy zavarja a téma.
Őszi vizsgáink mindkettőnknek sikerülnek és mindketten harmadévesek leszünk. Sokat veszekedünk, aztán megint kibékülünk. Nagyon érzékeny vagyok, mindig is az voltam, a fáradtság, kínlódás, a munka, iskola, pasi téren teljesen lemerít, még annyi türelmem sincs, mint általában, pedig én sosem voltam híres erről az erényről. Végül mindketten egyetértünk abban, hogy ez nem mehet így tovább. Én nem bírom az esti odarohangálást, majd a hajnali kelést, ő meg unja a néhai hazakísérgetést. Egyetért velem, hogy jó lenne együtt lakni, de valahol a diáknegyed közelében, ha nem éppen valamelyik bentlakásban, mert ő nem fogja feladni a szobáját és a közelben akar lenni. Megintcsak nem veszem észre, hogy nem ő akarja ezt sem, csak "hagyja megtörténni", úgyanúgy, mint annak idején a másik lánnyal az eseményeket. Soha nem irányítja a dolgokat, mindig kivárja, amíg maguktól valamilyen irányba kimozdulnak, mely számomra teljesen, totálisan, idegen szemlélet. De akkor és ott, nem érzékelem, nem látom, imádom a pasast és minden erőmmel azon vagyok, lakást szerezzek.
Mert hiába a csempészárú és a görögök mindenhatósága a városban, hagyja, hogy ezt is, mint a legtöbb problémát, egyedül magamra vállaljam, egyedül megoldjam, ahogyan azt teszem is...
