Ahogy telnek a napok, a pánikom, idegességem, frusztráltságom csökken. Jutka segítségével bepakolok, elrendezem kis birodalmam, rendkívül élvezem a kádat és a folyamatosan folyó meleg vizet. Lehet, hogy túl meleg nincs az új lakásomban, de van meleg víz és saját, különbejáratú fürdőkádam. A néni kedves, nem sokat zavar, annyi a kikötése, ne hozzak be fiúkat. OK, nincs is rá szükség, hisz az együttléteink továbbra is a bentlakásban folynak. Csak most számomra, sokkal de sokkal nehezebb az egész. Mikor ott alszom, eleinte majdnem minden nap, akkor reggel fel kell szedjem magam és haza kell mennem, ruhát cserélni, cókmókot felvenni, mielőtt bármilyen napi programba belefognék. Eleinte, egy röpke hétig fel sem tűnnek a nehézségek, hisz időmilliomos vagyok. Edzések már nincsenek, csak az egyetem, ennyi programot pedig könnyen megbírok.
Hétfő reggel, nagy izgalommal, idő előtt felébredek. Nem lesz könnyű, legkésőbb 6.30-kor el kell indulnom, hogy a gyárba beérjek. Nincsen közel, a városnak van egy gyárnegyede, mely gyakorlatilag a város szélén van. A villamos fél órát döcög odáig, a kapuban pedig be kell ütnünk a belépő kártyát. Ha átlépünk 5 késést, már vonják is le a fizetésünkből. Ez a szigor ugyan mérgesít, de biztonságot is ad, hisz az iskolában is folyamatosan ellenőrizték reggel a késést és a megfelelő öltözködést, ismerős terep, nem olyan mint a szédült görög, itthon vagyok ebben, simán megbírkózom a dolgokkal.
Hihetetlen, de ez lesz életem legkedvesebb munkahelye. Ezt akkor még nem tudom, azt hiszem, ez egy szörnyű helyzet, ez a gyár, a kötelező köpenyviselés, a szigorú főnököm, a kollégák, akik között nincs egy magyar sem. Mégis, a morgás és elégedetlenkedés ellenére lelkem mélyén szeretem az egészet. Szeretem a mindennapi rutin biztonságot adó ismétlődését, reggel a villamosban az ismerős arcokat, a gyár folyosóit, a szüneteket és lassan-lassan, a kollégákat. Eleinte egy mikroelektronika laborban dolgozom, vagyunk vagy negyvenen. Hosszú asztaloknál ülünk ötösével és mikroelektronikai áramköröket készítünk, a lapokat kilyukasszuk, majd különféle mikroelektronikai alkatrészeket ragasztunk rájuk, végül teszteljük. A munkának több fázisa van, vannak "elit" fázisok, ahol a régiek dolgoznak és a könnyebb fázisok, ahol a kezdőket vetik be. Én eleinte a legkevesebb szaktudást ígénylő munkakört vállalom el, aztán később bekerülök a mikroelektronika kisraktárba, mint a raktárfelelős csaj helyettese, és itt is maradok 5 kerek évet, addig, amíg az egyetemet befejezem.
Ez a munka elég sok kihívással jár. Meg kell kívülről tanulni minden mikroelektronikai alkatrésznek a nevét, nagyságát, teljesítőképességét annyira, hogy ha jönnek kérni valamit, javasolni tudjuk hiány esetén, mivel lehetne helyettesíteni. A raktárfelelős egy kis miniatűr nő, férjnél, de ez nem akadályozza meg abban, hogy folyamatosan és mindenkivel flörtöljön. A férfiak buknak rá. Engem ez kimondottan irritál, nem értem mit esznek rajta, picike, kiállnak a fogai, semmi különös nincs rajta, de az önbizalma óriási. Valamint vág az esze mint a borotva. Soha nem tudok túltenni rajta, már ami a mikroelektronikai alkatrészeket illeti. Kisujjában vannak az ellenállások, kondenzátorok, kislámpák, nagylámpák, áramkörfajták, a mérnököknek simán adja a tanácsot és ki is kérik véleményét. Ő is estibe jár, de almérnöki szakra. Nem mondhatom, hogy kimondottan megszeretjük egymást, de különösebb problémák nélkül elvagyunk.
A gyáron kívül az életem egyre nehezebb. A fáradtság lassan kezdi hatását éreztetni és már nem tudok mindennap Jorgosznál aludni, de kétnaponta sem. Jó ha egy héten kétszer sikerül, ilyenkor reggel fél órával korábban kell kelnem, hogy gyorsan hazaszaladjak a kis szobába és mosakodjak, átöltözzek mielőtt a gyárba megyek. A kézilabda klubbal leszámoltam és arrafelé sem akarok menni. A lányokkal ugyan tartom a kapcsolatot, de nem vagyok hajlandó elmenni egyetlen meccsre sem, de a TV-ben sem tudok nézni kézilabdát és ez így marad az elkövetkezendő 20 évben. Fáj a lelkem, de vállalom döntésemet.
Jorgosszal a kapcsolatom olyan fura amilyen a kezdetekkor volt. Féltékeny vagyok, fogalmam sincs mi van a másik nővel, a lányok a bentlakásból azt pletykálják, még mindig együtt vannak. Én próbálom feszíteni a húrt, de semmit nem érek el, ahányszor szóba hozom, ő csak nevet, aranyoskodva lebutáz, de semmit nem tudok kihúzni belőle. Mikor jobban erőszakoskodom, akkor megsértődik, kezdi a "nem bízol bennem" című slágert meg "akkor jobb, ha abbahagyjuk" és ezzel engem rögtön elintézett, tojom össze magam és kezdem békítgetni.
Ez így megy végig egész télen, miközben én a hideggel és a reggeli faggyal küzdök a kis szobában és a féltékenységemmel. Aztán tavasszal, egy mozi után kikelek magamból és kiadom az útját.
Addig, amíg nem vállalod nyilvánosan, mindenki előtt, hogy velem vagy és nem szakítasz a másik csajjal, addig "kali nichta"! - jó éjszakát! kiáltom a lakásom előtt és orrára csapom a kaput.
Pár nap szünet után a lányoktól kapom a hírt, valami történt, valaki látta, hogy felpofozta a lányt az ajtaja előtt és szakítottak. Teljesen hihetetlen, nem tudom róla elképzelni, hogy felpofozzon egy nőt! De nem tudom megkérdezni, mert nem kommunikál velem. Eltelik még pár nap, miközben az idegességtől aludni nem tudok, mikor egyik este megjelenik a kapumban. A kutya veszett ugatására nézek ki és ott didereg a hóban. Első és utolsó alkalom, hogy beengedem. Elmondja, hogy igen, összeveszett a másikkal, vége. Nem, nem ő választott, ő nem tudott volna választani, csak hagyta, a dolgok maguktól alakuljanak ki. A csaj végül mással kavart, amit ő megtudott és így vége lett a kapcsolatuknak. ... és hogy én ne haragudjak rá, de most nagyon kivan, nem tudja mit akar, nem tudja mi a baja.
Hát igen, jó lett volna továbbra is mind a kettőnkkel ágyba bújni. Milyen megfelelő az is, hogy én nem lakom már a bentlakásban. Hetekig nem tudom mi van vele, nem jön, nem keres, én meg biztos nem futok utána, de a szívem darabokban.
Nem tudom miért szeretem, ha szeretem, vagy mi ez az érzés. Nem értem magamat, hisz messze nem tökéletes a kapcsolatunk, semmi jó nem volt tulajdonképpen eddig az ágybabújáson kívül és ott is egy harmadiknak az árnyékát kellett minden alkalommal félrelöknöm. Nem, nem értem magamat és senki nem érti. Anyám nem érti, Jutka nem érti, a csajok nem értik, én magam legkevésbé. A gondolatok dübörögnek a fejemben, aludni nem lehet tőlük...olyan jól kezdtem, mikor a nagybetűs életbe kiléptem, mikor otthonról elkerültem ebbe a városba. Ott volt a nagy szerelem még Jorgosz előtt, amit hagytam elmenni, elmúlni ... miért is .. nem tudom tulajdonképpen .. Jó lehetőségeket hozott az élet elém, ha okos lettem volna, az egyetemi évek alatt nem kellett volna dolgoznom és halálra fárasztanom magam, nem kellett volna hideg, fagyos szobákban kuksolnom, semmi komfort nélkül, nem kellett volna viszonzatlan szerelmek után futkosnom, nem kellett volna...nem kellett volna..nem kellett volna...
