Jobb napokon büszke vagyok magamra. Nem, nem vagyok egy okos kislány, a klasszikus értelemben véve, hisz kihasználhattam volna a görög barátom és lefizethettem volna itt-ott embereket, hogy ne dolgozzak. Vagy akár válthattam volna az első gondnál, hisz az egyetlen terület, hol soha az életben nem kell hiányt éreznem, a férfiak. De én éppen arra vagyok büszke, hogy nem használtam ki a lehetőségeket, hogy nem akasztottam le semilyen gyümölcsöt, mely nekem ért volna be. Úgy voltam nevelve, hogy azt higyjem, csak azért érdemes élni, amiért az ember megküzd. Ez a meggyőződés nagy súlyt helyez a vállamra, viszont nagy elégtétellel is tölt el, mikor valamit elérek. Mikor a negyedévet is úgy végzem, hogy nem marad el vizsgám, nagyon boldog vagyok.
Boldogságom és jól bejáratott rutinom azonban teljesen felkavarja Nagymamám tavasszal felfedezett betegsége, majd augusztusban a halála. Utolsó szavaival hozzám szól és habár kapcsolatunk nem volt konfliktusmentes, ezeket a szavakat nagyon sokáig dédelgetem magamban. Nehéz periódus, a gyárból fizetésnélküli szabadságot kell kivennem, mert segítenem kell Édesanyámnak, aki nem bírja szegény egyedül. Nagymamám pár hónap alatt teljesen leépül testileg, egész nap kell valaki legyen vele, aki mosdatja, rendezi, eteti. Ráadásul nem egy könnyű beteg, de végülis ki az, aki sejti, hogy halálosan az.. Nagymamám végül szeretett nagybátyám születésnapján megy el, két hétre rá pedig hirtelen meghal nagybátyám is, akit imádok és csodálok. Nagyon nehéz periódus, főleg Édesanyámnak, hisz ő veszti el két hét leforgása alatt Édesanyját és testvérét.
Igaziból nem nagyon jut eszembe Jorgosz, annyi a baj, a gond, a tragédia azon a nyáron. Én ezen a nyáron a szó szoros értelmében felnőtté válok. Miután Jorgosz megérkezik és megkezdi utolsó évét az egyetemen, én pedig az utolsóelőttit, a probléma automatikusan adódik: mi legyen velünk?
Nem egy egyszerű kérdés. Az akkori szocialista világban egyértelmű, hogy ha elválunk, akkor azt véglegessé kell tennünk, mert a találkozás valószínűsége utána nagyon kicsi és annyira komplikált lenne fentartani egy ilyen kapcsolatot, hogy gondolni sem szabad rá. Elronthatná az életünk egy ilyen távkapcsolat. Automatikusan tehát válaszút elé kerülünk: vagy összeházasodunk vagy elválunk, nincs más út. Így hát nincs a klasszikus értelemben vett leánykérés, de még csak 100%-s meggyőződés egyikünk részéről sem, hogy helyesen cselekszünk, de eldöntjük, hogy összeházasodunk. Szeretjük egymást, nem vitás, mindenki a maga módján, ő görög szerelemmel, én magyarral. A kettő nem mindenben hasonlít egymásra, de mindketten úgy hisszük, a problémákat át tudjuk majd hídalni, ahogyan eddig is tettük.
Az elhatározásunkon mit sem változtat az, hogy van egy nagyon csúnya összeveszésünk is. Szóváltás kerekedik közöttünk valami hülyeségen, Jorgosz a kis előszobából beszól nekem valamit a szobába, ahol én a matracokon ülök, már lefekvéshez készen. Valamit anyámmal kapcsolatban mond, amire nekem teljesen elborul az agyam és egy hirtelen fordulattal, nagy erővel becsapom az ajtót, ami a szobát az előszobától elválasztja. Az ajtó alján kb. 1-1,5 cm-s rés van hagyva szőnyegnek. Ez a rés akkora, hogy az ajtó becsapódva pontosan át tud menni Jorgosz lábujjai fölött, de ahhoz már nem elég széles, hogy ne érjen a körméhez, melyet a nagylábujján teljesen felszakít. Jorgosz felüvölt és úgy ahogy van, vérző lábujjal, az első reakciója, hogy feltépi az ajtót és felém rúg teljes erejéből. 1,90 cm magas, 100 kilós férfi. A pillanat töredéke elég, hogy felismerjem, védekeznem kell és egy hirtelen fordulattal, már a hátam mutatom felé. A rugás a jobb fenekemet éri, de annyira erős, hogy a jobb lábam rögtön lebénul és állati fájdalmat érzek. Pár perc múlva együtt sírunk, én a körmét próbálom bekötözni miután magamhoz térek, ő próbál rájönni mi lehet a bajom. A körmét szorosan lekötjük és másnapra már nem is érzi, míg én hetekig sántítok, egyáltalán nem tudom emelni a lábam, annyira sem, hogy fellépjek vele egy lépcsőn. Orvosokhoz járok, ahol semmit nem látnak, aztán kisütik, hogy belső vérömleny keletkezett, ami az ideget nyomja. Sokáig, hónapokig kínlódok vele és évtizedek múlva is fáj időjárásváltozáskor. Jorgosz soha többé nem üt meg, habár kezet emel még rám, de a levegőben leáll a mozdulat.... De ez csak jóval később fog megtörténni, egyelőre kibékülünk és szeretjük egymást, tervezzük a közös jövőnket.
Karácsonykor is hazautazik, hisz utána már gyakorlatilag alig kell bejárnia, mert a diplomadolgozatát készíti, így több ideje van a téli ünnepek alatt is otthon ülni. Mikor visszajön, elhozza az eljegyzési gyűrűt, egy vékony aranygyűrűt, melynek felső részén egy téglalap alakú lapos részen két sorban fehér zafírkövek vannak. Nagyon szép és nagyon divatos abban az időben, rögtön ahogy átadja, ott és úgy, pakolászás közben fel is húzom és nem húzom le a kezemről majd csak a válásunkkor.
