Ahányszor erre a hosszú buszos útra elindulok, mindig több lelki-fázison megyek keresztül. A csomagolást uuutálom! Az utazás előtt pedig szorongásaim vannak, minden hülyeség eszembe jut: az általános és pontosan be nem határolható félelmeken kívül, vannak konkrét idegesítő gondolatok, például mi lesz, ha éppen most fog karambolozni a busz? Ha elalszik a sofőr? Ha nem állnak meg idejében pisiszünetre? Hogy lesz a reggeli nagydologgal, ami nekem mindig órára pontosan kell? Bevallom, a legnagyobb szorongást mindig e két utolsó gondolat okozza. Pedig normális belső működés mellett ezen nem kellene idegesítenem magam, a buszok nagy általánosságban négy óránként mindig megállnak. Így van ez az első ilyen buszos útamon is. Nem jó az időzítés sem. Egyetemi év vége, június vége, a busz tele hazatérő diákokkal, így nincs szerencsém dupla helyhez, más mellett szorongok. Ezzel nincs is baj, amíg az elején még frissek vagyunk, de éjszaka, mikor el-elalszunk, egymásnak dőlünk álmunkban és arra riadunk fel, ismeretlen ember vállán horkolunk.
Egész éjszaka az akkori Jugoszláviát tapossuk. Ez a legnehezebb szakasz, mert nincs igazán egy megfelelő hely megállni, valahol a sötétben egy mezőn áll meg a sofőr és mindenki megy amerre lát az ismeretlenbe, magán könnyíteni. Ebben a '87-s nyári éjszakában a Nis utáni szakasz borzalmas, tele lyukakkal, évek óta próbálják javítani állítólag. Nehezen telnek az órák, fázom is, a hülye klímát nyomják ezerrel, ez mindig így lesz, ahányszor csak ezeken a járatokon utazom. Egy kínszenvedés, de fiatal vagyok, bírom. Hajnalban átlépjük a görög határt és mintha egy más világba csöppennék hirtelen. Az az érzésem, teljesen megváltozik a levegő szaga. Mintha a tenger illatát is érezném, pedig még nem vagyunk annyira közel. Minden álmosságom és fáradtságom elszáll. A görög határ szedett vedett mindenesboltjában olyan bénán nyitok ki egy doboz Coca Colát, hogy az egész rámfolyik. A farmerszoknyám és a blúzom csupa folt. Most foltosan, de boldogan bámészkodok, annyira szokatlan minden. Csodálkozom, mennyire rendetlenek tudnak lenni a városok, falvak külső területei, főleg a Szalonikibe felvezető külvárosi rész. Bemegyünk a városba, leteszünk egy halom diákot és végre két hely birtokosa leszek. Soha nem fogom elfelejteni az első Görögországi illatot és a virágzó, rózsaszín leandersorokat a Szaloniki után következő sztráda, két sávját elválasztó zöld övezetében. Időközben annyira felébredek, hogy a gondolataim megint csak elkezdenek cikázni, elfog a szorongás. Eddig minden jól ment, a Coca Cola-tól eltekintve, de hogyan tovább?
Konkrét dolog idegesít, szorongok miatta.
Többször írta Jorgosz leveleiben, mit határozott a család rólam. Olyan hihetetlenül hangzott, hogy eddig nem is foglalkoztam vele, Édesanyámnak sem mondtam semmit, mert valahogy nem vettem komolyan és megfeledkeztem róla. Azt írta, hogy mivel nincsen lakásunk, emiatt csak a nyári hónapokban maradhatok, októberben haza kell utaznom, addig, amíg ő és a szülei lakást vásárolnak nekünk. Ezt valahogy nem értettem, pedig szépen elmagyarázta, nem panaszkodhatom, benne van legalább négy levelében. A lakás, amiben felnőtt, kétszobás. Az egyik szoba a szüleié, ahol már egy ideje nem varrnak, a másik szoba a nagybácsié. Milyen sokszor mesélt Jorgosz arról, hogy a WC-n kellett tanulnia, mikor későig fenn akart lenni! Reggel a nagybácsi korán kel, megkávézik és utána lemegy Athén központjába, ahol egy hajdani bajtársának van egy nagyon régi könyveket árusító könyvesboltja és ahol ő önkéntesen besegít, így hasznosan töltve napjait. Az egész napot ott tölti, csak estére jön haza, amikor vacsorázik és lefekszik és ez minden nap ilyen órarendszerűen megy. Amíg ő haza nem jön, a nagyszoba tisztaszobaként funkcionál, itt fogadják a vendégeket, ha éppen jönnek. Tehát nincs ahová minket tegyenek. Ezen kívül pedig nem is érdemes valamiben gondolkodni, amíg Jorgosz katona. És katona lesz egészen valamikor decemberig, akkor jár le a két év. Minden nyár elején, júniusban, a szülők és a nagybácsi elutaznak apósom szülőfalujába, ahol megvan a régi szülői ház, természetesen felújítva. Itt töltik a nyári hónapokat, majd októberben valamikor, még az első esők előtt, visszautaznak Athénba. Én ezt sem értem, ez hogy lehet? Nekem a szüleim a városhoz vannak kötve, ahol élünk, dolgoznak, elfoglaltságaik vannak, alig tudunk elszabadulni mindannyian egy hétre Édesanyám szülőfalujába, nemhogy hónapokig lébecoljunk - így kívülről nézve csak így tudom ezt az életformát jellemezni. Ismeretlenek megint a vázolt körülmények, az életstílus, az otthonnal foglalkozó háziasszony képe, én senki ilyent nem ismerek, mindkét nagyanyám dolgozó nő volt, el nem tudom képzelni, hogyan működhetnek ezek a dolgok Görögországban. Meg aztán ha minden így igaz és így kell lennie, akkor én hogyan utazom haza hónapokra? Mit mondok az ismerősöknek, rokonoknak? Hazapenderítettek mert rossz kislány voltam? Ki érti meg ezt a logikát? Emlékszem mikor Édesanyám mesélte, hogyan szorongtak egy szobában az elején az anyóssal, nagyanyámmal és milyen helyzetek voltak, mégsem jutott senkinek eszébe őt hazaküldeni.
Nagyon idegesít a gondolat, nagyon szorongok miatta, de abban bízok, ha már ott leszek, majd mindent elintézek és észre térítem Jorgoszt. Annyi éve együtt vagyunk, már hat kerek éve, bizonyosan majd ezt is megoldom valahogy..
