Újabb várakozás időszaka. Újabb levelek. Telefonok. Nehéz nekem, nehéz neki is. Két év katonaság nem kevés, akkor sem, ha történetesen minden nap bejár az irodába. Vannak bentalvós napjai, ügyeletes napjai, riasztók és mindennap egyenruha. Engem a tétlenség és a bizonytalanság kínoz. Kissé hiperaktív természetem semmiképpen nem tud megbékélni a sok év tömör program után a lezser életformával. Nem tudom mihez kezdjek magammal. Hivatalosan nem dolgozhatom, otthon lébecolok. Amíg bátyám esküvőjére készülünk, lefoglalom én is magam vele, utána már nagyon nehéz lesz, mert eleinte bátyám is és újdonsült felesége is velünk laknak. Reggeltől estig nyalják falják egymást, amit rettenetesen utálok. Nem voltam soha az a cica-típus, pedig de szerettem volna.. bátyám felesége egyik elfojtott kisebbségi komplexusomat hozza felszínre. Meg hát zavarjuk egymást. Aztán ők elköltöznek, visszakapom a lányszobámat.
Igenám, de nem ők az egyedüli gond. Otthon lakom, a szülői házban, ahol most Édesanyám él az új férjével. A nevelőapám - így kell neveznem, habár már olyan idősen kapott engem, hogy nevelésről már szó sem lehetett - egy kedves, művelt, aranyos pofa, de van egy baj vele: periódikus alkoholista. Akinek volt ilyen a családjában, most rögtön felszisszen, akinek nem, az szisszenhet örömében. A periódikus alkoholista talán még rosszabb az egyszerű, mezei alkoholistánál. Hónapokig józan, aztán egyszercsak ital közelébe kerül és nem tud ellenállni és elkezd inni. És teszi ezt addig amíg megbetegszik, vagy valami vagy valaki miatt annyira megijed, hogy abbahagyja, vagy amíg belehal. A józan periódusaiban, nevelőapám jobb apám a sajátomnál, egész nap azzal foglalkozik, amit én vagy Édesanyám akarunk, végtelenül segítőkész, kedves, udvarias, humoros, a ház hangos a nevetéstől, jókedvtől. Mikor elkezd inni, az életünk 360 fokos fordulatot vesz. Szerencse nem agresszív, de teljesen hülye. Olyan baromságokat mond és csinál, hogy hiába tudjuk, mi van vele, mégis folyamatosan idegesek vagyunk tőle. Kikészíti az egész családot, belőlem kihozza a legrosszabb énemet és ezt utálom. Ilyenkor aztán kezdődik az üveg dugdosása című játék. Ő hazahoz munkából jövet egy üveg erőset. Azt Édesanyám eldugja, vagy kiönti a lefolyóba. Nevelőapám keresgéli, de olyan macska módra, hogy észre sem vesszük. Végül vagy megtalálja - a leglehetetlenebb helyeken is, vagy nem. Ha nem, sokszor még rosszab. Kilóg a kapun, úgy ahogy van, pizsamában és elmegy a legközelebbi kocsmába. Az egész város ismeri a problémát, Édesanyámat hívják telefonon mikor ilyenkor beállít valahová. Eleinte lehet bírni vele, aztán ahogy a részeg napok telnek, egyre betegebb, hülyébb, értetlenkedőbb, már nem megy munkába, mert nem tud menni és hiába az üvegek dugdosása, valahonnan mindig kerül egyetlen korty, amitől hullarészeg megint. Aztán egyik nap abbahagyja. Ezt az egész körforgást meg kell élnem többször is. Nagyon sajnálom Édesanyámat, aki minden alkalommal kicsit belehal.. Nevelőapámnak jó a védőangyala, több balesete is van ittas állapotban, mégis a legkomolyabb ami vele valaha történik, pár varrás a nyelvén. Ez az otthoni helyzet nem javít az én lelkiállapotomon. Nem utolsósorban pedig nincsen semmiféle bejöveteli forrásom. Ott állok 25 évesen, egy mérnöki diplomával a kezemben és otthonról kell pénzt kuncsorognom.
Aztán adódik egy remek alkalom, hogy beálljak feketén dolgozni, teljenek értelmesen a napjaim és ne rágjam magam a gondjaimon. Édesanyám egyik ismerősének a 17 éves lánya szül. Hihetetlen dolog, a lány iskolába jár, de senki nem veszi észre a terhességet, mert 7 hónaposan szül, ráadásul tél van, a nagy pulóver alatt nem látszik semmi. A lány megszül, otthon marad két hetet, majd visszamegy az iskolába. Mindenki dolgozik ugye, nincs olyan épkézláb nő az akkori Erdélyben aki otthon lenne, így szükségük lenne valakire. Valakire, aki megbízható és nem fecseg. Én pont megfelelő vagyok a post-ra. Boldogan elvállalom, zsebpénzem is lesz, meg valamit teszek, nem ülök tétlenül, nem mérgelődöm nevelőapám hülyeségein a rossz napokban és nem rágódom a görög jövőmőn.
A babába szerelmes leszek első perctől. Imádom. Annyira imádom, hogy előre félek az elválástól. Péterkének hívják és elhatározom, ha fiam lesz, őt is Péterkének fogják hívni. Egyedül vagyok vele délelőtt, etetem, rendezem, öltöztetem és napoztatom a szép tavaszi napokon. Mikor hazajönnek, nehezen válok meg tőle.
Aztán egyszercsak megérkezik 6 hónap után a kiutazási engedély. Kénytelen vagyok elbúcsúzni Péterkétől, de már közel a nyári vakáció, meg tudják oldani. Nagy rohanás kezdődik, Jorgosz folyamatos levélbeli instrukciói alapján. Többször elmondja, merre kell mennem a diplomámmal és születési bizonyítványommal, először a Tanügyminisztériumhoz, majd a Külügyminisztériumhoz, majd végül a Görög Követséghez. Aztán vásárolunk: Édesanyám felpakol mindennel, amit Jorgosz elmondása szerint érdemes vinni. Viszem magammal a hozományom, bútorokból igaz csak két nagyon szép hintaszéket, Édesapám ajándékát, de annál több kisebb cuccot: teljes garnirung ágyneműket, amiket Édesanyám varrt az esküvő óta, fél tucat frissen, varrónő által varrt, gyönyörű anyagból nyári ruhát, törülközőket, abroszokat, konyhai ruhákat rengeteget, kristálypoharakat, tányérokat, csészéket, több szettet mindenből, étkészletet, egyszerű vendégnek valót is, meg a nagymamámtól örökölt 100 éves német porcelánt, edényeket, kuktákat beleértve és még rengeteg apróságot - annyi lesz, hogy mikor 7 év múlva Jorgosztól elköltözöm, még mindig lesznek felbontatlan dobozaim a "patari"-ban, a fürdő feletti kis tárolóhelyen. Nevelőapám is a jó napokon mindent megtesz amit lehet, sokat beszélget velem és soha nem kérdi Édesanyámtól, mire költi az ő nagy fizetését. Végül minden bekerül egy nagy konténerbe, amit Édesanyámmal lekísérünk Bukarestbe, ahol megvámolják, egy halom dolgot kipakoltatnak, majd végül minden sikeresen útrakel Görögországba. Mindennel megvagyok,a szükséges dokumentumaim is nálam, az összes minisztériumi, követségi és fittyfene pecséttel, böröndöm bepakolva, én puccba vágva. Június 26-n kisebb családi összejövetel van nálunk, csak egy délutáni kávéra, aztán június 27-n felülök a görög buszra. Nem tudom hová megyek, életemben nem jártam Görögországban. Nem tudom mi vár rám, a gyomrom összeszorul, ahogy meglódul a busz és síró Édesanyámnak integetek mosolyogva. Ahogy kifordul a parkból a főútra és tudom, már nem látnak, elkezdek én is sírni. A múltat lezártam, a jövő még nem nyílt meg előttem, a senki földjén járok összeszorult gyomorral...
