Az első napokban velem madarat lehet fogatni. Nem veszem észre, hogy senki nem tud kapcsolatunkról és hogy tulajdonképpen semmi nem történik, sehová nem megyünk, csak esténként felcuccolok hozzá és nála alszom. Ha barátai jönnek, engem nem akar, egyedül szórakoznak. Arra hivatkozik, férfi-társaság, unnám magam. A másik csajról nem lehet beszélgetni vele, semmit nem akar mondani, csak annyit, legyek türelemmel, majd megoldja.
De mikor? - kezdek egyre türelmetlenebbé válni én.
Ahogy lesz egy adandó alkalom - válaszolja ő, félretolva előlem a legnagyobb ügyességgel a témát.
Járok egyetemre, de kedvetlenül, szerelmes vagyok és nyugtalan. A bizonytalanság birizgálja egomat, egyre szerelmesebb leszek, egyszerűen ettől a labilis helyzettől, attól a tudattól, hogy harcolnom kell érte. A másik nő titokzatos jelenléte - a mai napig nem tudom, milyen volt a viszonyuk - felsrófolja érdeklődésemet, az agyamban, belső értékrendszeremben, megsokszorozza a pasi valódi értékét, hisz mint egy aukción, itt is arról van szó, minél többen vágynak rá, hát annál értékesebb az áru.
Ritkán tudok hazautazni, szülővárosom 6 óra vonattal, az akkori döcögős, átszállásos utazás igazán nem tudja überelni az imádott pasasomhoz lévő közellétet, még olyan napokon sem, mikor történetesen nem találkozunk. Mert sok olyan nap van. Ilyenkor egyszerűen kijelenti, hogy dolga van és aznap nem tudunk találkozni. Ettől még jobban megőrülök! Mi az, hogy dolga van, mikor ugyanabban a bentlakásban lakunk és ő csak néha sétafikál be az egyetemre, reggel későig alszik és különben is, a görögök mindig különleges bánásmódban részesülnek a schuola falain belül is.
Ahogy a napok telnek, hol nyugtalan sírással és önmarcangolással, hol egy kellemes együttlét emlékével, egyre inkább eltávolodom eredeti céljaimtól. Az egyetemi órákat félvállról veszem, sokat hiányzom, az edzéseket unom, semmi nem okoz örömet, csak ha a bentlakásban kuksolhatok vele vagy nélküle. Mert nyilvánosan még 2 hónappal a hivatalosan számított viszonykezdettől sem jelenünk meg sehol, ezt nem tűrném el egy magyar pasinak sem, de ennek.... Csak azt nem értem, miért megyek mindenbe bele?
Egyik nap behívnak az egyetemi titkárságra. Nem izgatom túlságosan magam, habár nem örülök a dolognak, el nem tudom képzelni, mivel szolgálhattam rá. Nem vagyok első tanuló, de erős közepes és soha nem okoztam problémát. Hát bizony arról van szó, hogy elegük van a hiányzásaimból. Elegük van abból, hogy én folytonosan kiszállásokra, meccsekre járok, miközben nem az egyetem csapatában játszom, hanem éppen a rivális egyetem csapatában. Az már nem nyom semmit a latban, hogy az én egyetememnek nincsen kézilabda csapata, csak kosár. Hát álljak át! Jön a verdikt: vagy abbahagyom a sok kiszállást vagy évet ismételtetnek.
Örök életemben impulzív ember voltam és sajnos most is így reagálok, esély sincs az okos cselekedetre. A Jorgosz-mizéria miatt megcsorbult önbizalmam drámára vágyik, könnyekre, rettentő szituációkra, amiben rám figyelnek, megsajnálnak, felkarolnak és megmentenek. Ahogy vagyok, mérgesen és izgatottan , elrohanok a bentlakásba, felszedek mindent, ami a kézilabda-klubtól származik: edzőruhák, edzőcipők, labdák, táskák, jelvények..és berohanok a klubhoz. Dühtől vörös fejjel közlöm velük, eddig volt, nincs tovább, én befejeztem! Próbálnak lebeszélni róla, de a Jorgosz miatt felhalmozott düh most rajtuk csattan, rájuk vagyok mérges, miért is? Nem tudom igazán, de ők a hibásak mindenért, előveszek régi, hülye, kicsinyes és rég lezárt sérelmeket, a fejükhöz vagdosom. Minden cuccot visszaadok, megígérem, hogy két hónapon belül elköltözöm az általuk biztosított bentlakásból, és elviharzok..
Újabb korszak vége, egy visszavonhatatlan elhatározás, melyet később, idősebben, többszörösen megbánok.
