.jpg)
Rutinosan csinálom végig a napjaimat. Reggel korán felkelek, ha Jorgosznál alszom, korábban, ha nem, akkor 6-kor elég. A villamossal bezötykölődök a gyárba, ott lemegy a napi 8 óra, nem kevés munkával. 3 körülre érek haza, alig van annyi időm valamit futtában bekapjak és 4-re már az egyetemen kell lennem. Este 10-ig tartanak az órák. Hiába a nagy szerelem Jorgosszal, a fáradtság miatt hetente maximum kétszer tudok nála aludni.
De miféle szerelem? Fura egy dolog ezzel a pasival. Én szerelmes vagyok és féltékeny. Ő? Hát hogy ő mit érez, azt nem lehet tudni. Ezt sosem lehet tudni, ezután sem, soha az együtt eltöltött éveink alatt. Nem beszél róla, nem tud beszélni róla. De nem is fejezi ki a szerelmét, szeretetét, ha szeret egyáltalán.... Lassan közeleg a nyár, első elválásunk ideje és az egész kapcsolat ugyanazokon a furcsa alapokon nyugszik. Együtt vagyunk, igen, most már tudják a haverek is, ismerősök, a másik lány végleg letűnt a porondról. De ennyi. Addig ameddig nekem is, neki is jó, de anélkül, hogy bármilyen plusz erőkifejtés történjen részéről. Vendéglőbe járnak legalább hetente egyszer a barátaival, engem soha, egyetlenegyszer nem visz el. Születésnapom, névnapom, mint bármely más nap, ha azt akarom, legalább felköszöntsön, előtte napokkal valahogy eszébe kell juttatnom. Kifogás mindig van, mindig valami annyira foglalkoztatja, hogy ilyen kis ügyek, mint az én neves napjaim, nem jutnak eszébe. El vagyok az érzéseimben, belső világomban merülve, nem érzékelem, hogy az idő telik és én a napi rutinon kívül semmit nem csinálok, semmit nem érzékelek a körülöttem elterülő, nagyszerű város ritmusából, lüktetéséből. Ha meg mégis, azt nem Jorgosszal teszem. Soha meg nem kérdezi, nem-e szeretnék elmenni egy moziba, az operát nem szereti, így nem is várom el tőle, oda elkísérjen. Jutkával járok színházba, koncertre és operába, amikor tehetem. Otthon rádiót hallgatok, főleg klasszikus zenét és sokat olvasok, ez a nagy biográfiák, híres emberek életéről szóló könyvek időszaka. Külön utakon járunk és esténként, amikor én nem vagyok hozzá fáradt, találkozunk. De ezeken az estéken sem biztos, hogy zavartalan minden. Megtörténik, hogy haverok vannak nála és eszébe sem jut, megkérni őket, hamarabb hagyjanak magunkra, hisz nekem másnap hajnalban kelnem kell. Sokszor éjjel 2-kor tudok lepihenni és másnap 5-kor kelek, hogy még hazaszaladjak, átöltözni, mosakodni, készülni a munkába. Nemegyszer számomra megalázó vicceket süt el, amiket tiszta szívemből utálok, de nem akarok ilyen "kis" dolgokért cirkuszt, nem akarok hisztériás nőszemélynek látszani.
Egyik ilyen jópofaságát nagyon zokon veszem és egy hétig nem megyek feléje. Prokopis van nála, egy máskülönben jópofa barátja, akit szimpatizálok. Valamit inni akarnak, van bor és egy üveg sör a hűtőjében. Prokopis kérdezi meg, nem ő, hogy mit innék, mire én a sört választanám. Jorgosz nagy röhögve kijelenti, hogy mivel csak egy sör van, nekem már nem jut. Jópofaaaaa...fel kéne állnom és otthagynom, csapot, papot, levakarni végre magamról és megnyugodni, keresni egy normális kapcsolatot, egy hozzám illő magyar erdélyi pasival, akivel egy nyelvet beszélünk a gyakorlatban is és teoretice is.. akivel nem azon kéne agyalnom folyamatosan, vajon úgy értette-e amit mondott, ahogyan én azt értelmeztem, akivel nem kell kerek asztal megbeszéléseket tartani, hogy kibogozzuk, ki mit hogyan gondol, aki ugyanúgy nevelkedett mint én és kiszámíthatom a reakcióit, érthetem a lelkivilágát és ő is az enyémet. Mégse teszem meg, igaz utána egy hétig mosolyszünetet tartok, fáradtságra hivatkozva nem megyek hozzá. Nem izgatja magát túlságosan.
A gyárban új baráti társaságra lelek, kipótolják az űrt, amit a Jorgosszal lévő kapcsolatomban érzek. Minden nap együtt vagyunk szünetekben, de nemcsak szünetekben, egyik a másik irodájába megy látogatóba és lassan lassan kialakul egy stabil, körülbelül 10 személyes gárda. Persze vannak kedvencek, az enyém Traian és Mircea, két fiatal mérnök, ők maguk elválaszthatatlan jóbarátok. Nekik nyavalygok egy idő után nap mint nap, hisz Jutkával alig tudok találkozni. Jutka, a drága.. Megmaradnak emlékeimben a szalonnás és kolbászos vacsorák, melyekhez csípős, óriási vöröshagymákat vágunk fel és ecettel leöntjük, sózzuk. Micsoda mennyei ízek az én kis egérlyukamban! Ilyen finom sem lesz soha a szalonna az elkövetkezendő években.
Elérkezik a június, lejárnak a vizsgaszessziók, Jorgosz hazakészül. Szó sincs arról, bár egy héttel tovább maradjon, de ezt elfogadom, megértem és nem is követelem. Várják a szülei, akik természetesen semmit nem tudnak az idegen barátnőről. Azt sem tudom, van-e otthon valaki, egy lány, aki esetleg várja, a kérdések elől mesteri módon kitér, semmi komolyat nem tudok meg. Egy szép reggelen a busz elindul vele Athén fele. Tudom, hogy ősszel megint találkozunk, mégis üresnek és értelmetlennek tűnik minden. Előttem egy meleg nyár, ami már, saját hibámból kifolyólag, nem jelenti a várva várt vakációt, annak ellenére, hogy most végzem a másodévet az egyetemen. Dolgoznom kell, nincs szabadságom, hisz nincs egy éve, hogy felvettek. A város, melyben élek, egyik legmelegebb városa Romániának, most az egyszer áldom a kis kamraszobámat, mert komfort ugyan nincs, de egy biztos, a nyáron ott nem lesz melegem.
