Második nyaram a meleg városban, egyedül, fiatalon, egyetemistaként, vakáció és szabadság nélkül. A szabadságomat mindig a vizsgaszessziókra tartogatom, luxus lenne azt elpihenni, mikor annyira nehéz minden, mikor vizsgák vannak. Igaziból egyelőre nem érzem át a helyzet tragikusságát, nem érzem azt, hogy olyan egyedülállóan szép éveket vesztegetek így el, melyek pótolhatatlanok. Minden év pótolhatatlan egy ember életében, sőt minden perc és óra, de mennyire igaz ez a fiatalság legszebb éveire. Se strandolás, se tengerpart, de igaziból semilyen szórakozás nem része az életemnek mióta Jorgosszal megismerkedtem. Habár közvetlenül nem ő a hibás a sportolásom megszakadásáért, közvetetten az egész akkori életstílusomért igen. De ez is rossz megközelítés. Én és csakis én vagyok a hibás, hisz nekem kellett a görög, az idegen. Csakis magamat okolom rossz perceimben.
Édesanyám első perctől próbál lebeszélni erről a kapcsolatról. Magyarázza, amit akkor nem értek és amolyan hülye felnőtt papolásnak tartok, hogy mennyire fontos a közös "background", az, hogy két ember, aki együttél, ugyanolyan közegből származzon. Persze akkor sem garantált az együttélés sikere, de mindenképpen egy halom probléma eleve fel sem merül, tehát könyebbek a mindennapok, nagyobb az esély a startnál a sikerre.
A nyár elszalad, nem történik semmi különös, Traianékkal sem megyek sehová, mindenkinek megvan a saját élete, én magányos vagyok, ami nem zavar túlságosan, próbálok többet pihenni, mert tudom, ha megjön a görögöm és megkezdődik az egyetem, a fáradtság csak halmozódni fog. Telefonom nincs otthon, a mobilt még nem találták fel, a gyárban hivatalosan meg sem szabad említeni, hogy idegen a barátom, nem is tudja senki a baráti körömön kívül. Így nem beszélünk egész nyáron még telefonon sem.
A negyedév simán kezdődik, de nem lesz túl jó lelki szempontból. Egyre gyakoribbak lesznek közöttünk a nézeteltérések, én kiábrándultnak érzem magam, kiégettnek, igaziból nem is tudom mi bajom, de hát más sincs, mint munka, egyetem, házimunka és kötelezettségek. Nehéz a programom, nehezek a mindennapjaim. Mostmár reggel fél 6-kor kelek, fél 7-kor kezdek a gyárban. Reggeliről szó sem lehet, bent falok valamit és kávézok. Vígasz az, hogy a reggeli első órákat mindig nagyon szeretem a gyárban, amikor mindenki frissen, szappanszagúan beérkezik. Délre már alaposan lefáradok, fél 3-kor indulhatok haza, 3 körülre érek a lakásba. Annyi időm van, átöltözzek, esetleg egyet zuhanyozzak, szedjem a füzeteim, könyveim és menjek órákra. Este 8-10 között végzek, attól függően hány órám van aznap. Habár vannak évközbeni kisebb dolgozatírások, senki nem tanul ezekre, mert képtelenek vagyunk. Vannak az évfolyamtársaim között családos emberek, családanyák, el nem tudom képzelni, hogyan bírják, még akkor sem, ha a nagyszülők besegítenek. Este úgy érek haza, mint a mosogatórongy. Semmi türelmem senkihez és semmihez, ilyenkor nyugalomra vágynék, kedvességre de a görögömből hiányzik a képesség, ami a beleérző, együttérző, kedves viselkedéshez szükséges lenne.
Lecsúszik lassan a rózsaszín szemüveg és előbukkan alóla egy rettentően magánakvaló, fiatal férfi képe. Jorgosz egész nap éli az egyetemisták szabad és tulajdonképpen gondtalan életét. Sokszor ellógnak az órákról, úgysem lesz semmi, hisz a román állam pénzt kap értük a görög államtól, csak megdorgálják őket, de kiesésről, kidobásról szó sincs és ezt ők nagyon jól tudják. A pénzük elég arra, hogy úgy éljenek, ahogy jólesik. Eljárnak vendéglőbe, moziba, ide-oda, sportolni, és úgy általában kihasználnak minden szórakozási lehetőséget, amit a város nyújt.
Nekem időm nincs szórakozni, még pihenni sem, de ez nem is zavarja Jorgoszt. Csak annyit kérek tőle, amikor 10-ig vagyok, jöjjön értem. Az egyetemtől a bentlakásokig egy hosszú, kivilágítatlan fasoron kell átvágni, ahol egy fiatal nő nincs igazán biztonságban. Senki nem jön errefelé a kollegáim közül, hisz rajtam kívül senki nem lakik a bentlakások közelében. Többször előfordul, hogy nem jön, mert éppen valami közbejön, esetleg elmennek vendéglőbe a haverekkel és onnan nem akar elrohanni. Olyankor kedves Stefi kollegám kísér haza, aki pontosan 30 év után vallja meg, hogy az egyetemi évek alatt végig szerelmes belém. Otthon mindig kiborulok Jorgosznak ezen dolgaitól, nem tudom megérteni, hogy lehet, hogy együtt élünk és én olyan vagyok neki, mint egy bútordarab, mert szüksége van rám, de nem sokat gondolkodik el azon, mi is van velem, vagy hogy érzem magam, vagy mire lenne szükségem. Egyik este belém is köt egy férfi a fák alatt, mikor Stefi nem tud velem jönni, alig tudok elszaladni, kalapáló szívvel és sírva esek be az ajtón.
De ennél rosszabb az elrablásom története.
Egy hosszú hétvégére sikerül hazautaznom, Nagymamám nincs jól, be kell feküdnie a kórházba. Egyetlen gyorsvonat jár oda-vissza, ami sajnos éjjel 1 órára fut be az egyetemi városba. Mielőtt elutazom, megbeszélem Jorgosszal pontosan melyik nap jövök vissza, hogy várjon az állomáson. Olyan későn már semmi tömegközlekedés nem jár, csak magántaxik vannak, amik nagyon veszélyesek, szó sem lehet arról, az éjszaka kellős közepén egy fiatal nő egyedül beüljön egy ilyen maffiozó mellé.. Mikor beérkezik a vonatom a hideg téli éjszakába, nem látom Jorgoszt az ablakból. Arra gondolok, biztosan bent van a váróban, de sehol senki. Várok egy ideig, az idő telik, egyre később van, de a pasi sehol. Nincs mit csinálnom, a hideg, koszos, pia és húgyszagú állomáson sem akarok álldogálni, feltűnő vagyok ott is, így kinézek magamnak egy alacsony, vékony, világos barna hajú pasast, egy piros Daciával. Elmondom neki, hová akarok menni, bepakolja a bőröndöm a csomagtartóba, én beülök a hátsó ülésre és elindulunk. Messze vagyunk, tudom lesz egy jó 20 perc, mire hazaérek. Egy adott pillanatban arra leszek figyelmes, nem a megszokott útvonalon haladunk. Rákérdezek, de azt válaszolja, lezártak valamilyen utcát és azért kerülnie kell. Mikor azonban már majdnem kifordulunk a gyárnegyedhez vezető sugárútra, ahol aztán nincs se tömbház se semmi, csak a mező, elfog a pánik. Rákiabálok, álljon meg, de a pasi csak gázt ad. Teljesen kétségbeesek. Elborult agyamban semmi épkézláb gondolat, próbálom az ajtót nyitni, de le van blokálva. Megfogom a pasi nyakát hátulról, de sikerül leráznia reszkető kezeim. Ekkor kinyitom az ablakot, kidugom teljesen a fejem és elkezdek teljes erőmből visítani. Mint a sziréna. Na ez hat! A rendőröknek nem tudná, mit mondjon. Megijed, megáll, kívülről kinyítja az ajtóm, kiráncigál, felpofoz, majd kidobja a bőröndöm a csomagtartóból és elhúz. Mindez olyan gyorsan történik, hogy nincs időm semmiféle reakcióra, pedig a pasi egy fejjel alacsonyabb nálam. Fogalmam sincs mit akart volna, megerőszakolni, elvenni a csomagjaim, mindkettőt, esetleg meggyilkolni? Egyszerűen hihetetlennek tűnik az egész és a félelemtől le vagyok bénulva. Valahogy összeszedem magam és elkezdek futni a lakásom irányába, a nagy bőröndöt magam után ráncigálva. Sajnos jó messze vagyok. Közben ahányszor hallom, hogy valamilyen kocsi közelít, behúzódom kapualjakba, mert félek, a vadállat megbánta, hogy ilyen simán elengedett, vagy talán félhet, hogy esetleg feljelentem és most engem keres.... Nem tudom hányra érek haza, csuromvizesen, kikészülve, sírva, a félelemtől félőrülten... Jorgosz édesdeden alszik a matracokon. Meglepődve néz és mentegetőzik, hogy ő úgy emlékezett, csak másnap érkezem..
Másnap elmegyünk a rendőrségre, ahol nem tudok semmiféle használható információval szolgálni. A rémület kimosott mindent az agyamból, nem tudom megmondani, milyen színű volt a kocsi, hogy nézett ki a pasi, hogy a rendszámról ne is beszéljünk..Természetesen így soha nem tudják elkapni. Én az állomás környékére sem merészkedem egyedül soha többet, amíg a városban élek. Évek telnek el addig, amíg reszketés nélkül valaki mellé beülök egy kocsiba, hónapok, amíg egyáltalán be tudok ülni egy idegen személygépkocsiba és több mint egy évtized, mire a kocsi színe az agyamban kitisztul.
Jorgoszt hibáztatom, a hanyagságát, a nemtörődömségét, azt, ahogyan hozzám viszonyul, ahogyan nem érdekli semmi annál tovább, hogy abban a kis lakásban együtt vagyunk naponta pár órát. Nagyon nehezen bocsátok meg neki, hónapok telnek el úgy, hogy lelkem teljesen béna. Ő nem sokat foglalkozik utána a dologgal, éli életét ahogy addig. Engem egyre jobban zavar az életünkhöz való viszonya is, az, ahogyan eltűri, hogy ilyen program mellett, a háztartás minden gondja az enyém legyen. Én vásárolok be, én mosom a ruháinkat, én főzök hétvégeken. Én takarítok, én szabom meg a programunkat, már amit mi ketten csinálunk, mert a barátai és a görög társaság továbbra is egy külön fejezet. Mintha dugdosna, hisz a lakáson kívül mindenki éli a külön életét. Milyen életet? Nekem nem sok jut, néha érzem, hogy rosszul csináltam, mindent, de már benne vagyok. A csakazértismegmutatomhogynekemsikerül szindróma, ami pubertáskorom óta üldöz, azóta, amióta rájöttem, hogy engem mindig a kinézetelem fog meghatározni elsősorban, megint felüti fejét. Arra gondolok, annyi idő és energia, nem hagyhatom veszni ezeket az éveket, muszáj mindent megoldanom.
A negyedév a fáradtság és gondok, lelkizések, sírások, veszekedések jegyében hamar elröpül és Jorgosz már megint a buszból integet, ami hazaviszi a szép, gondtalan, fényes görög nyárba. 23 éves vagyok és úgy érzem, már belefáradtam, belefásultam mindenbe.
