Most kezdődnek igazán a problémák. Meg kell mondani mindenkinek, hogy összeházasodunk. Senki nem örül. Mindenki ötvenszer elmondja nekem, miért kéne többször meggondolnom. Nem értik, hogy meggondoltam, de hiába is gondolnám át újra, nem merem vállalni a szakítást. Négy éve vagyunk együtt, egymáshoz szoktunk, kialakult a napi rutinunk, szükségünk van egymásra, még akkor is, ha az első nagy szerelem már elmúlt.
Meg különben is, én még Jutkával annak idején megbeszéltem, hogy elmegyünk ebből az országból. Elneveztük a tervünket TT-nek, a Titkos Terv-nek. Mi lenne a TT-ből is ha most visszalépnék? Aztán a négy év alatt, mióta Jorgosszal vagyok teljesen elszakadtam minden régi baráttól. Nem jártam el bulikra, előadásokra, meccsekre, nem jártam gyakran haza, hisz dolgoztam, lassan de biztosan már nem is hívott senki sehová. Ha itthon maradnék, teljesen magányos lennék, mindent a nulláról kéne kezdenem előlröl. A családi helyzetem sem rózsás, legalábbis én nem érzem annak. Még első évben, mikor egyetemre kerültem a szüleim elváltak. Nem éltek jól már évek óta, sőt, mi több, nagyon rosszul éltek. Az egész kamaszkorom emléktára a folytonos közöttük lévő veszekedésekből áll, meg az apám és köztünk, gyerekek között lévő veszekedésekből, amik néha bizony annyira kemények voltak, hogy rettenetes dolgokat írtam a naplómba apámról. Anyámnak a sok sírását soha nem fogom elfelejteni. Tizenöt éves voltam, mikor egy kedves jóakaró elmondta, hogy apámnak külső kapcsolata van. Ettől majdnem meghaltam, teljesen ... lelkileg, alig tudtam feldolgozni. Anyámnak nem mondtam semmit, majd utána, sok évre rá tudtam meg, hogy ő akkor már rég tudott róla. Aztán elváltak és mindketten újraházasodtak, én megbékéltem a helyzettel, de igazán nem vágytam haza. Minden reggel hiányzott apám fapapucsának a kopogása a padlón, pedig a kapcsolatunk elég problémás volt. Nem tudtam túltenni magam a váláson, az új házasságokon, akkor sikerült kicsit, mikor megszületett a féltestvérem, apám részéről. Akkor elfogadtam, megbékéltem mindenkivel, de lelkileg le is váltam róluk, megváltam gyerekkorom fájdalmas emlékeitől.
Az egyetlen ember, aki most igazán a családom, az Jorgosz. Nem lehet vége, nem és nem, még előttünk a jövő. Így hát 1985-ben, miután a téli ünnepek után visszajön Görögországból, rögtön nekiállunk összeszedni a szükséges papírokat, hogy kérvényezzük az összeházasodásunkat. Végül elutazása előtt, nyár elején sikerül "beadni a papírokat", ami azt jelenti, beadunk egy doszárnyi kitöltött adatlapot és fotókópiát a Belügyminisztériumhoz, aki majd ezeket átvizsgálja és megadja vagy nem a házassági engedélyt. Sokat rohangálok, amíg minden szükséges dokumentumot beszerzek és azokat eljuttatjuk Bukarestbe. Jorgosz is segít, leutazik és ahol nem kell személyesen megjelennem, ott megy ő és intézkedik.
Mindketten tisztában vagyunk vele, ez mit jelent. Lelki meghurcoltatást. Előbb utóbb be is hívnak a szekura, a "securitate"-nak nevezett titkos rendőrségre, ahol alaposan kikérdeznek az "idegenről" és a házasodási szándékunkról. Nem bánnak velem csúnyán, sokat nyom a latban, hogy több éve dolgozom és nem lakom a bentlakásokban, látszik nincsen több közöm az idegenekhez, mint a viszonyom a göröggel. Van rólam még egy adatlap, melyen meg van jelölve, hogy fent voltam a havasokban, a Szent Anna tónál, azon a nyáron 1981-ben, amikor a magyarok Anna napkor a székely és magyar himnusz éneklése mellett "zavarogtak". Az is oda van írva, hogy én két nappal a zavargások előtt távoztam a kempingből, így ezzel sem foglalkoznak sokat, beírják, hogy valóban szerelmi házasságról van szó és a doszár mehet tovább Bukarestbe. Azt is tudom, előbb utóbb megtiltják, hogy bármilyen állami munkahelyen dolgozzak, mert automatikusan meg leszek pecsételve, mint "államellenség". Tudom, számítok rá, mégis még az ötödévet és a hatodévet is sikerül végig ledolgoznom. De mérnökként már nem helyezkedhetek el, ezt közlik is velem, csak akkor, ha esetleg időközben szakítunk és én az erről készült írásos dokumentációt majd aláírom.
Jorgosz az utolsó hónapokban már csak ritkán jár be az egyetemre, nagyon a végét járja a kurzusoknak, szemináriumoknak, dolgozik a diplomamunkáján. Hamarabb hazamegy a nyári vakációra, már május elején, de az idén ez már a végleges hazaköltözést jelenti számára. Miközben hivatalosan az egyetemet befejezte, a diplomát majd akkor fogja felvenni, mikor valamikor ősszel visszajön, egyelőre bizonytalan mikor, attól függ, mikor hívják be katonának.
Én járom a taposómalmot, tudom, egyedül leszek az ősz beköszöntése után is. A nyár eltelik különösebb gondok nélkül. Megkezdem a 6. évet, ami mostmár nekem is a tanulmányok végét jelenti, el kell kezdenem a diplomamunkámat, melyet legkésőbb majd május közepén le kell adnom. Tudom jól, nekem is már sokkal könyebb lesz az életem, a 6. év első felében még vannak kurzusaink és vizsgáink, de már jóval kevesebb mint a legnehezebb 3. éven, aztán a téli ünnepek után már csak gyakorlatra kell bejárnunk és a tanárhoz, akivel együtt készítjük a diplomamunkánkat. Jorgosz sincs, így jóval többet tudok majd pihenni, lelkileg nehezebb lesz nélküle, de fizikailag könnyebb. Még egyszer találkozom Jorgosszal ősszel, novemberben felutazik, letesz egy elmaradt vizsgát és átveszi a diplomáját minden ceremónia nélkül. Elbúcsúzunk és megkezdődik a szerelmes levelek időszaka. A levélküldés nem egyszerű dolog. A securitate nagyban működik, postán nem akarjuk, különben is egy hónapot utaznak a postára feladott levelek. Egy görög barátja segít, neki címezi a leveleket, amiket a diákbusszal küld, a diákvárosban átveszi a barátja, majd átszalad vele hozzám. Hetente legalább egy levelet váltunk, annak ellenére, hogy a határon való ellenőrzések miatt a leveleknek nyitottan kell utazniuk. Most mondja el Jorgsoz mindazt, amit szavakban nem tudott, nem mert. Most, mikor én már többször megkérdőjelezem döntésem helyességét, most kezd el engem jobban szeretni ő, mint én őt. Fordul a kocka, a távolság felkorbácsolja a Jorgosz érzelmeit, érzelgősen, sokat ír, tulajdonképpen a levelekben nincs semmi különös, beszámol a mindennapjairól és kérdezget az ügyünk haladásáról. Több levél van tele féltékeny keserűséggel, amikor felhánytorgatja nekem, hogy ez vagy az, ekkor meg akkor nem talált otthon és amíg ő a katonaságnál "szenved", én szórakozom. A leveleiben sokszor írja, hogy kimegy a barátaival egyet kávézni, sörözni, moziba, tavernába, hogy összegyűlnek, kaját készítenek, éjfélbe nyúló beszélgetéseket rendeznek. Könnyű katonasága van, az első 3 hónap után bekerül Athén külvárosába, ahová mint egy irodába kell bejárnia minden nap. Ez azt jelenti, minden délután 5-kor otthon van és a délutáni alvás után, elindul a barátaival csatangolni. Én nem ismerem a görög életstílust és rettenetesen rosszul esik nekem ez a császkálás, azt hiszem valahol a fejemben, neki nincs joga ehhez és hogy nem is érdekli mi van velem, aki a gyárban poshadok. Én is elkezdek társaságba járni, felfrissítem a Traian és Mircea bandával a kapcsolatot, sokat bulizunk, járunk mindenfele, kések a diplomamunkám írásával is. Mennyi félreértés, csak azért, mert fogalmam sincs, mit takarnak a mondatok, amiket ő ír nekem.. Egyik levelében írja, próbál félretenni pénzt, majd ha megyek, legyen, tudjunk menni a szigetekre. Ezt sem értem, fogalmam sincs mit takar, mi otthon nem rohangáltunk ide oda holmi szigetekre, hegyekre, mások voltak a fontos dolgok, nem is tudom felfogni, ez jó dolog, hogy ő annyira előre gondol, velem majd jó legyen.. Ritkán beszélünk telefonon is, mai világban ritkának számítana, hetente egyszer pár percet. Komplikált ügy, akkor még nem lehet otthonról csak úgy telefonálni, be kell menjen a postára minden alkalommal, fel kell adnia a hívást és sokszor fél órát-háromnegyed órát is várakozik azért a pár percért. Én ezt sem értem igazán és panaszkodom neki, hogy keveset beszélünk, hamar le akarja tenni. Ő nagyon szerény zsebpénzből próbál gazdálkodni, de mivel még az is sokkal több, mint az én havi fizetésem, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy spórolnia kell ahhoz, hogy meg tudjunk élni akkor majd, amikor kikerülök. Mennyire más minden, egyik nem érti, amit a másik mond..
Aztán júniusban nagy öröm ér, mert kerek egy évre a beadása után, megjön a várvavárt engedély. A boríték annyira különleges, hogy habár kiküldik a lakásomra, rögtön tudom miről van szó. Egy nagy, fehér, kemény- és fényes-papírú boríték, melyen nagy nyomtatott betűk hirdetik a küldőt: "Consiliul de Stat" (Államtanács). A benne lévő pársoros géppel írt levél arról értesít, hogy az 1985 nyarán beadott házassági engedélyre vonatkozó kérésem jóvá lett hagyva 1986 június 18-n. A fogalmazás annyira nevetségesen hat ma, hogy ahányszor előveszem, elfog a nevetés. "Értesítjük, hogy engedélyezve van az Ön házassága egy idegennel". Ez a ma nevetséges, de akkor véresen komoly papír elindítja a készülődések lavináját. Én is befejezem végre az egyetemet, meg is kapom a diplomám 1986 június 30-i dátummal rajta. Nincs nagy diplomaosztó ünnepség, nem veszünk fel kocka alakú idegenből beimportált sapkákat, sem doktori köpenyeket, pedig örülhetünk, az eleinte 30 fővel induló csoportból összesen 15-ünknek sikerül megszerezni a mester fokozatú mérnöki diplomát. Készítünk pár képet, amiket én elhagyok és soha többé nem látom egyik évfolyamtársam arcát sem, csak a Stefiét, amikor 30 év után emailen keresztül felvesszük a kapcsolatot. Nincs egy névlistám, semmi adatom, ami alapján Stefivel a többieket megtalálhatnánk, ő is pont úgy elhagyta a képeket, mint én, a sok országon át való vándorlásai közben. Tartunk egy bankettet, az egyik vendéglőben, megintcsak Stefi kísér haza, ekkor lobban mintha szikra az agyamban, hogy talán Stefi nem csak kollégaként néz rám. A dolog itt abba is marad, elbúcsúzom tőle is, ő az utolsó kolléga, akit látok a csoportomból és az évfolyamomból.
A gyárban felmondok, a lakást feladom, összepakolom a cuccaim és hazatérek, belefogok a végső egyenes lefutásába, az esküvő szervezésébe.
*************************
Az esküvő. Jorgoszt természetesen azonnal értesítem, ahogy az engedély megérkezett és próbálok belőle kicsikarni egy időpontot az esküvőre. Ez is egy nagy probléma, több okból kifolyólag. A legelső az, hogy Jorgosz ugye katona. Így neki engedélyt kell kérnie az utazáshoz, amit csakis ilyen különleges esetben adnak katonának, mikor esküvőről van szó. Aztán a pár nap alatt, amit itt lesz, mire is jusson előbb idő? A görögök továbbra sem járnak repülővel, akkor még a repülő nagyon drága, a diákbuszok mindig tele vannak, de nagyon sok idő és fárasztó az utazás. Mi otthon nagy szervezésben vagyunk Édesanyámmal. Végül megvan egy dátum Jorgosztól és az esküvő november 8-ra van betervezve. Édesanyám nem unatkozik, bátyámnak egy hónappal utána lesz ugyanott az esküvője. Az esküvővel nincs mindennek vége, akkor jön a nagy várakozások ideje. Ugyanis az egybekelést bizonyító papírt majd újból be kell adni Bukarestbe és kérvényezni kell a végeleges kitelepedést. Amíg az nincs meg, nem lehet útnak indulni.
Szervezkedési kedvem kicsit lelohasztja, hogy Jorgosz részéről senki nem jön. Ez elég hihetetlennek tűnik számomra és ma már, mikor ennyire jól ismerem a görögöket, tudom, átérzem, mennyire gyűlölhettek engem ismeretlenül a szülei, de inkább az anyja. Jorgosz nagyon hibás ebben, de akkor nem látom át. Titkolja a létezésemet utolsó percig és az esküvőt is akkor mondja meg, mikor már nagyon muszáj. Nem csoda, hogy az anyja mindig is gyűlölni fog, soha nem fog tudni elfogadni. De akkor még én elfogadom a magyarázatot, hogy messze van, drága a jegy, stb.. nem is tudom, hogy hiszem el, de elhiszem és nem sokat foglalkozom a dologgal. Rengeteget dolgozunk anyámmal, elég sokan meg vannak híva, összesen 200-n vesznek részt az esküvőmön. Szüleim megpedzik, nem-e akarok az esküvő után szállodában aludni újdonsült férjemmel, de én nem akarok, szeretném kivenni a részem a bulizásból egész éjjel. Ehhez képest az esküvő egy fiaskó lelkileg nekem és Jorgosznak. Jorgosz számára egy halom ismeretlen ember, akiket soha életében nem látott. Fáradt az utazástól, nyűgös, de otthon sincs nyugalom, hisz rokonok is érkeztek, nálunk is laknak és folyamatosan van vendég, a ház állandóan zajos, nem tud aludni, pihenni kedvére. Unja a sok rokonnal való beszélgetést, kedvetlen. A Polgármesteri Hivatalban esküszünk egymásnak örök hűséget, templomba nem akar egyikünk sem menni, mert hová, minek? Jorgosz görög katolikus és ateista, kommunista, én pedig református. Jó lesz ez így is. A ruhám egy egyszerű fehér kosztüm, majd a vendéglőben egy piros, fekete kombináció. Mindegy lenne, szuper formában vagyok, a budiajtó is jól állna. Ragyogok, úgy érzem, mint a filmekben, " és ezután boldogan éltek míg meg nem haltak" következik. A polgármesteri hivatalban Jorgosz még jól állja a sarat, a vendéglőben kezd lefáradni, majd otthon, ahol folytatódik a buli, már kimondottan morgós, udvariatlan, kedvetlen, mikor végre ágyba jutunk, össze is szólalkozunk, semmiféle szép nászéjszaka nem lesz. Pár napot marad és utaznia kell. Én úgy érzem, eltávolodtunk egymástól, annak ellenére, hogy éppen most keltünk egybe. Egy kerek éve nem láttuk egymást és mintha ez az ember kissé ismeretlen lenne.. mire kezdem megtalálni önmagam benne, már mennie kell. Nekem várnom kell mostmár az utazási engedélyre, aminek a minimum várakozási ideje 6 hónap abban az időben. Így hát megint úgy búcsúzunk el, hogy fogalmunk sincs, mikor találkozunk újra.
